Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - András Sándor: Az utolsó vacsora, Az örök reggeli, a kutya fája, a kutya fája, bizony, no. 1. (versek)
a kutya fája a kutya fájának híres az odva abban lakik egy vasorrú tábornok lefokozták szegényt sajnos óvodássá a sok pálinkától lett az orra vas a kis borocskától rozsdapiros megfeledkeztek erről a lefokozok a szegény óvodás hatalmas vasorral feszeng az odúban „nem odú buta” mondja neki egy köhörésző harkály „magdalénakori hodály az emberi butaság örök jégkorszakának sohanemolvadó emlékhelye” a gesztus a szó meg a kutya fája odvastul az odvas túl egy tőrrel fakad a szerszámkészítéssel örök archaikum mágikus unikum gyomorerősítő mert ehhez a világhoz bizony gyomor kell tudta ezt a kutyaúristen amikor belepofázott az ember teremtésébe ennek a teremtésnek ilyen terem is kell ilyen fán terem a megkönnyebbülés a vasorrú tábornok mégis feszeng riadtan pislog ki a roppant odúból emlékezik az eljövendő parancsokra kiirtatja velük a fél világot közben azért eljátszadozik a mókusokkal is mert nehéz megérteni hogy óvodásként is vénül az irreverzibilis időn mindössze csorbát ejtett a lefokozás és ebben a csorbában vén ül erdőnk remetéje a vasorrú tábornok 874
