Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: Sárga ház (novella)

keresne, kinyitná a szekrényajtókat, de sehol se találna. Mária álszenten hallgatna, a világért se árulná el, hogy a hasában vagyok. Csak akkor jönnék elő, amikor Bubu már elkeseredetten feladná a bújócskázást. Ez elpárolgott, mondaná, pedig eleget hajtogattam, hogy intézkednünk kellene. Ha Bubu ezt mondja, számban azonnal jeges keserűséget érzek, olyasfélét, mint amikor elfagyasztották a fogamat. Valaki szétfeszíti állkapcsomat, fehérköpenyes angyalok birkóznak velem és üveget reszelnek. Nem akarom, hogy Bubu intézkedjen, de nem tudok semmit se tenni ellene. Ez a tehetetlenség a FÖLDSZINTI lebegéshez tartozik. Az angyalok viszont állandóan fenyegetnek. Olyankor is, ha Mária a körmét ráspolyozza, vagy ha a gyúródeszkára tapadt tésztát tompa késsel kapargatja. Belefájdul a hátcsigolyám, tudom, hogy az angyalok közelednek. Szeretnék felüvölteni, de ha felüvöltök, abból csak még nagyobb felfordulás származik. Mária és Bubu azt állítják, félnek tőlem, éppen tőlem, aki az ő koporsójukon gondolkozom. És még a Festményre is gondolok, arra, akiről mindenki megfeledkezett. Hiába óbégat Mária: Szegény jó megboldogult... ő se törődik a Festménnyel, csak Bubuval: Már megint csavarog. Ha törődne vele, egyes dolgokról egészen más véleménye lenne. A múltkor megkérdeztem tőle, van-e a Festménynek vére. Ő nem is sejtette, milyen kelepce van a kérdésemben.' Bambán pislogott, és hevesen rázta a fejét. Ebből láttam, teljesen elfelejtette, hogy a Festmény azelőtt babos nyakkendőt hordott és szürcsölve kanalazta a levest. Fülsiketítőén szürcsölt, de senki se mert szólni. Mária mindent elfelejt és Bubu is. Ezért nem lehet velük játszani. Tegnapelőtt is, amikor leguggoltam az asztal alá, Bubu ingerülten rám támadt: Hát ez már megint micsoda marhaság?! Megmagyaráztam neki, hogy szeretnék kicsi lenni. Ha az ember nagy, gyakran nem fér be a HAZba. Te már nem lehetsz kisebb, kiabálta. És ha ez így megy tovább, engem szállítanak be oda, ahová... Mária alig tudta befogni a száját. Amíg kiabált én az arcát figyeltem, egyik oldala rúzsos volt, úgy látszik, megint csókolózott valakivel, és elfelejtette letörölni. Szegény, nem érti, hogy ugyanazzal az űrhajóval érkeztünk, el akarja hitetni másokkal, hogy hozzájuk tartozik. De azok biztosan felismerik, hogy idegen. Egyedül ebben reménykedem.

Végre a TETŐ fölötti ürességet is eltakartam. Egy nagy bakkecskét rajzoltam. Ez a nap vagy az első csillag. Vergilius azt gondolta, a világ teremtésekor egyedül a bakcsillag ragyogott. Persze én tudom, nem így van, de kívülről nem baj, ha ostobának és együgyűnek néz ki a HÁZ, az a fontos, hogy belül éljen a tudat, amely egyszerre kút és kémény is. Amíg nem álltam a fejemre, azt hittem, a plafon van a legmagasabban, de akkor egyszeriben rájöttem, hogy a szőnyeg az ég, a zöld szitakötősmintájú szőnyeg, ezt szakította keresztül az űrhajónk, amikor leszálltunk. Alattunk csak a plafon csupasz sziklái tátongtak, mindegyik csúcs fehérre volt meszelve, s annyira hasonlítottak egymásra, hogy a sok pont egybefolyt. Az egyik pontba beleütköztünk. Akkor már szemem előtt táncoltak a tűzkarikák, fel kellett ülnöm, így jutottam a PINCÉbe. A tűz körül még Bubu volt a legkisebb, de aztán megnőtt. Hatalmas párduc lett belőle, akkora, amelyiktől Dante is visszahőkölt. Én megpróbáltam összebarátkozni vele, moziba hívtam, cukrot és virágot vettem neki, a párduc azonban hátára feküdt és szétvetette a combját. Ettől megrémültem, de azért nem szaladtam el. Megértettem, azt akarja,

821