Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - "Élni nem fontos, írni kell" Bécsi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel (Lejegyezte: pete György)
tanultunk. A meghökkenést fontos rádöbbenés váltotta fel, megértettem, ahol csatákat nyernek, ott vésztők is akadnak, s így elég hamar egy dualista történelemszemléletre ébredtem, amely azóta is életem elég sok akadályán átsegített. Nemcsak átsegített, megértést és emberséget sugárzott. Ezért szlovák és magyar barátaim körében szívesen énekeltem azt a talán első hallásra banálisnak és giccsnek ható nótát: Fehér fuszulykának zeleny list má, ennek a kislánynak frajera nemá, ha nincs néki, ale bude mat, jó az isten, bude pomáhat. (J'ehér fuszulykának zöld a levele, / ennek a kislánynak nincsen kedvese / ha nincs neki, majd lesz neki, jó az isten, majd ád neki”.) A giccs mögül hamarosan előcsillant a fészek is, amely számos vegyes házasságon belül szerelembe ölel szlovákokat és magyarokat. Egy másik, már-már anekdotának tűnő történet is idekívánkozik. A hatvanas évek valamelyikében Stitnicky Tiborral irodalmi előadások kapcsán Magyarország nevezetes városaiba látogattunk. Hajói emlékszem, Székesfehérvárott szereplésünket elég kiteijedt bankett követte. Számos párt- és kormányember vett részt az ünnepségen, s egymást követték a szokványos köszöntők. Nekem is szólni kellett, de semmiképpen sem fűlt hozzá a fogam, hogy az ide illeszkedő általánosságokat én is szaporítsam. Azzal kezdtem, olyan történetet fogok elmondani, amiből szó sem igaz. Elgondolható, hogy már ez az invokáció is nagyfokú feltűnést keltett. A történetet — folytattam — kedves barátomtól, Bohun Emo-tól hallottam, aki saját állítása szerint, így volt-e nem tudom, szlovák oldalról részt vett a komáromi tárgyalásokon. A magyar felet Teleki Pál miniszterelnök vezette, aki amellett kardoskodott, hogy Pozsonyt nem adhatjuk, hiszen ott koronázták királyainkat. Mire Emo Bohun is megszólalt, kegyelmes uram, mi sem adhatjuk Bratislavát, hiszen a mi királyainkat is ott koronázták. Teleki erre elérzékenyült és kijelentette: Akkor édes fiam, legyen a tiétek. Pohárköszöntőmet mélységes csend, majd zavart üzenetváltások követték, végül nagysokára egy óvatos taps is felcsattant. Bevallom, azonban, ha közelebbi felvilágosításért hozzám fordulnak, én is zavarba jövök, s alighanem a történet szürrealista igazságába kapaszkodom, ami nem igényel bővebb magyarázatot. Egész komolyra fordítva a szót, bár eddig is igyekeztem komolyan válaszolni, nem kétséges, hogy egész Közép-Európa-, Kelet-Európa-szerte, persze máshol is a túlzott nemzeti öntudat fáklyái lobognak, s mintha azt a kancsali fényt is árasztanák, ez a demokratikus átváltozások természetes következménye. Holott könnyen kielemezhető, hogy évtizedekig diktatúrába nyomorított emberi indulatok keresik maguknak a kinyíló zsilipeket, s miután egyelőre csak a demokrácia keretei adottak, s a bennük építendő minőségi emberi lét további lehetőségei még váratnak magukra, sokak számára ez az egyetlen önmegvalósítási szerepkör. Annál is inkább, mert hamis történelemelméletek béklyójából szabadulva az új történelmi részletek is kibontakoztathatok, más kérdés, hogy a gyorsan szerzett, friss ismeretek a reakció és ellenreakció hatására nem tartalmazzák az összes részleteket és együtthatókat. Hosszúiejáratúan én mégis bizakodó vagyok. Reményt nyújt egy olyan távlat, amelyben az emberek lassan megtanulják Közép-Európa-szerte a nem területtel körülhatárolt, de a minőségi életben való gondolkozást, a múlt ellentéteiből a jelen kibontakoztatását, annak a tudomásulvételét, hogy a szorosabb gazdasági együttműködés jólétet és erős Európát teremt, benne élő szabad európaiakkal, akiket nagyobbára csak spirituális határ választ el egymástól, nemzeti kincseik, nemzeti öntudatuk más nemzeti kincsekkel, más nemzeti öntudatokkal csokorba köthetők. Más út itt aligha lesz járható, hiszen negatív oldaláról tapogatva a kérdést: így is akad elég ésszerű megfontolandó. Többek között az, hogy minél szabadabb egy országon belül élő nemzetiség, annál hűbb, annál értékesebb polgártárs válik belőle az ossz javára, annál hamarabb oldódnak fel azok az önvédelmi reflexei, amelyek a szelet vetek, vihart aratok közmondásnak a rációjára működnek. Kétségtelen, hogy a helyes nemzetiségi politika kimunkálása mindnyájunktól sok türelmet és bölcsességet igényel. Az együttélés, a megbékélés szellemét kell hirdetni, s ennek a szózatnak a vállalása forrongó időkben nem hálás feladat. Az írók sem vonhatják ki magukat ez alól a felelősség alól, éppen az írók, szlovákok, magyarok 815
