Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - "Élni nem fontos, írni kell" Bécsi beszélgetés Monoszlóy Dezsővel (Lejegyezte: pete György)

kísérték, jelentős írója lett a nyugati irodalmi életnek, könyvei jelentek meg, és tagja lett az osztrák PEN-Clubnak. El tudom képzelni, milyen nehéz idegenben ilyen jelentős sikert elérni, milyen összetett az idegen világban az irodalmi elismerés kivívása. Milyenek voltak az ön irodalmi és emberi találkozásai Ausztriában, hogy sikerült a beilleszkedése?

Kezdjük a rózsás oldaláról, ha nem is az osztrák PEN-Club-i tagsággal, amelynek éppúgy mint az osztrák írószövetségi tagságnak, nincs különösebb jelentősége. Számos neves osztrák író egyik szervezetnek sem tagja. Az írók egzisztenciális megalapozottsága nyugaton sokkal inkább kötődik kiadóvállalatokhoz, lapokhoz, rádióhoz, s egyéb telekommunikációs testületekhez. Ami a PEN-tagságot illeti, az én esetemben talán csak az volt rendhagyó, hogy tagja lettem, még mielőtt osztrák állampolgársággal rendelkeztem volna. Értek azonban ennél kiemelkedőbb elismerések is. Menekülés Szodomából c. regényemért Theodor Körner-díjban részesültem, életművemért megkaptam a köztársasági elnöktől a professzori címet, Bécs tartománya aranyérdemrenddel tüntetett ki. A kezdet azonban távolról sem volt ilyen egyszerű. Bár Jackie c. rádiójátékomat egy hónapi bécsi tartózkodás után bemutatta az ORF. Elöljáróban a darab rendezője, burgszínházi dramaturg, meg is interjúvolt. Az interjú kapcsán erősen biztatott, hamarosan úgy megtanulok németül, hogy ezen a nyelven fogok írni, s akkor már igazán nem lesz ok aggodalomra. Bizakodását részint én is osztottam, csak azt a megjegyzést fűztem hozzá, ahhoz, hogy anyanyelvi szinten a németet elsajátítsam, s írói eszközként is használhassam, még 99 évre van szükségem, s bármennyire is reménykedő természetű vagyok, ennyi idő már nem fér az életembe. Egy magyar költő kalandjára is hivatkoztam, aki mikor előtte az eszperantó nyelvet dicsérték, megkérdezte a szakértőtől, hogyan kell mondani eszperantóul: beteg. Az eszperantó szakértő természetesen tudta. Most mondja azt, hogy breteg. Azt nem lehet eszperantóul mondani. Akkor az nem is nyelv, állapította meg Kosztolányi, mert így hívták a magyar írót. Nos, én tudom, tettem hozzá, hogy németül lehet breteget mondani, csak nem találom meg a szótárban. Három év múlva, ezt az interjút követőn az osztrák rádió kerekasztal-beszélgetésre hívott olyan írókat, akiknek az emigráns sorban látszólag sikeresen alakult az élete. Ötöd-hatod magammal vettem részt ezen a találkozáson. Az ugyancsak Csehszlovákiából emigrált, megboldogult Askenázy is közöttük volt. A rádió bécsi intendánsa mindjárt azzal kezdte, ő hallotta azt a bizonyos három év előtti interjúmat, s most ugye rádiójátékaim, novelláim, verseim mindenütt megjelennek, mit szólok ehhez? Meg vagyok elégedve, mondtam, abból a 99 évből már csak 96 évre van szükségem. Egy másik, sok évvel későbbi esemény is ide kívánkozik. A nyugatnémetországi Összeurópai Intézet vendégeként részt vettem egy szemináriumon. A szemináriumi napok összefoglaló címe: pozitív integráció volt, s az egyik előadó amellett tette le a voksot, hogy az emigráns művészek pozitív integrációjának sine qua non-ja a német nyelv minél tökéletesebb elsajátítása. Én elég indulatosan szakítottam félbe ezt az elmélkedést, s igyekeztem megmagyarázni, hogy a művészi integráció útja eredendően más fajtájú. A művész megpróbálja művével megajándékozni a befogadó országot, s ha ebből az ajándékból a befogadó ország számára kincs lesz, csupán akkor lehet beszélni bármiféle integrációról, az ehhez vezető út azonban a művész pozitív dezintegrációján át vezet. A történetnek happy and-je is van. A következő esztendőben ismét meghívott ugyanez az intézmény, s akkor a szemináriumi anyag címe A pozitív dezintegráció lett.

Igyekeztem megfelelő hangkulisszákat találni, hogy ezekkel némiképp betakarjam a nyugati író egyedülmaradottságát, árvaságát. Olyan pozícióból mondtam el mindezt, akit nem sújtott annyira, mint a legtöbb emigráns írót az izoláltság, vagy az elisme- retlenség. Hiszen majdnem ötven rádiójátékomat jóformán mindegyik német adóállomás (RIAS, Sender Freies Berlin, WDR, Särländischer Rundfunk, Radio Bremen, Bayerischer Rundfunk, ORF és az SRG) sugározta, írásaim jelentős irodalmi folyóira812