Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Sándor Iván két esszékötetéről - Valuch Tibor: Vízkereszttől karácsonyig
VALUCH TIBOR Vízkereszttől karácsonyig A tavalyi évben a megkövesedettnek, mozdíthatatlannak tartott kelet-közép-európai világ kifordult a sarkaiból. Kétségek, bizonytalanságok és félelmek között - remélhetőleg véglegesen - lezárult a totalitarianizmus korszaka, összeomlott az európai megosztottságot létrehozó jaltai megállapodás rendszere és a torz viszonyok fennmaradásában érdekelt birodalmi logika. Már a nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált, hogy az a társadalmi-politikai és gazdasági rendszer, amit errefelé - meglehetősen nagy csúsztatással - szocializmusnak neveztek, nemcsak a normális létfeltételek, hanem önmaga reprodukciójára is alkalmatlan. A kérdés ettől kezdve az volt: mikor válik teljes mértékben működésképtelenné és mi következik utána? Sándor Iván legújabb esszékötetében a tőle megszokott irodalmi és gondolati igényességgel ennek a korszakos jelentőségű történelmi átalakulásnak a leírására és elemzésére tett kísérletet, természetesen elsősorban a hazai eseményekre koncentrálva. A könyv tulajdonképpen kérdések gyűjteménye, amelyek közül a szerző leginkább arra szeretne választ kapni, hogy - mi történt velünk tavaly? Kaptunk egy újabb esélyt arra, hogy 1918, 1945 és 1956 után, a huszadik század során immár negyedik alkalommal megteremtsük a magyar társadalom demokratikus fejlődésének alapfeltételeit. A magyar esszéírás legjobb hagyományait követve Sándor Iván a mindennapok eseményeit rögzítő gyorsfényképek készítése közben széles gondolati íveket jár be. Utal arra, hogy az 1989-es esztendő történései csak az előzmények ismeretében válnak érthetővé és értelmezhetővé. „A magyar szocializmus szétesése egy átfogó dráma része.” A „kádárizmus” tehát nem máról holnapra, hanem hosszú évek során veszítette el valóságérzékét és reakcióképességét, minek következtében egy olyan ún. „puha diktatúrává” vált, amely nem elsősorban az erőszakapparátuson alapult, hanem a korrupción és a társadalmi morál szétrombolásán. S többek között éppen ezért vált egyre elviselhetetlenebbé. A válságjelek közvetítésére — más csatorna híján - a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján létrejött ellenzéki csoportosulások vállalkoztak. Azonban az általuk képviselt erő, a csekély bázis és az elszigetelt pozíció miatt önmagában kevés lett volna a reformok kikényszerítéséhez. Ehhez szükség volt az értelmiség szélesebb köreinek, illetve a társadalom nagy részének hol aktív, hol hallgatólagos támogatására, valamint egyes hatalmi csoportosulások reformkezdeményezéseire is. A feltételek - amelyek között nem szabad figyelmen kívül hagyni a nemzetközi politikai feszültségek csökkenését és a Szovjetunióban zajló változásokat - kedvező alakulása lehetővé tette az erőszakos megoldások lehetőségének a minimumra csökkentését. Ha a magyarországi átalakulás jellegét két szóval kellene minősíteni, akkor talán a megfontoltság és a határozottság lehetne a leginkább megfelelő jelző. Hiszen a politikai nyomásgyakorlás általában a nemzeti történelmi események (1848, 1956) évfordulóihoz kötődve, kulturáltan zajlott le - egynémely várakozásokkal ellentétben -, ami azt jelezte, hogy az 1989-es év a közvetlen politikai eredményeken túl a korábbi évtizedekben megnyomorított társadalmi gondolkodás- és viselkedésformák helyreállításának a lehetőségét is magával hozta. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a demokráciához vezető folyamat furcsán és felemás módon érintette a magyar társa790
