Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Sándor Iván két esszékötetéről - Füzi László: A föld alá vitt tények üzenete

szakmai hozadékra itt csupán utaltunk, az azzal magyarázható, hogy Sándor Iván az általa becsült írói világokat valójában a Jelenkutatásban” hívta segítségül. A Leperegnek a nyolcvanas évek? középpontjában már valóban a jelen vizsgálata áll, s különösképpen így van ez az ebben a kötetben még nem szereplő (mert nem is szerepelhet benne), de már önálló kötetben is megjelent Vízkereszttől Karácsonyig című munkájában, amelyben egyetlen, a nyolcvankilences esztendő történéseit elemezte hónapról hónapra. (Ennek a kötetnek az esszéi — havonkénti folytatásban - a kecskeméti Forrósban jelentek meg.)

Sándor Iván esszéírásának a legfontosabb jellemzője, véleményünk szerint, a jelen megismerésére való törekvés. Irodalmi esszékkel indult, aztán egyre több történeti, eszmetörténeti vonatkozással került szembe, mígnem a mindenkori helyzet nem uralta írásait. A nyolcvanas évek sajátosan magyar (vagy kelet-közép-európai?) mozgásai hozták magukkal ezt a változást: a társadalmi-politikai-gazdasági válság kialakulása, aztán elmélyülése, a határpontig való eljutás, és az átalakulás történései. Magatartására, szemléletmódjára a realista lényeglátás a jellemző: ezzel kerüli el a Bibó által is emlegetett hamis realistákat és a túlfeszült lényeglátókat. Elismeri a személyiség szerepét a változásokban, de érzi a helyzet meghatározó voltát is. „A létünk minden területén megnyilvánuló általános korszakváltás hírnökeiként, statisztáiként állunk itt; és hogy valójában kik vagyunk, előfutárok, szerény résztvevők, vagy szellemi diaszpórákba szorított vesztesek, az majd elválik. A személyiségen is múlik, és nem csak rajta. Hogy mennyiben a személyiségen, az teljesítmény, minőség, erkölcs kérdése, hogy mennyiben nem csak rajta, az történelem, hatalom, körülmények kérdése” - olvashatjuk Határponton című írásában. Ennek a szemléletmódnak, magatartásnak az érvényesítése adja Sándor Iván írásainak a hitelét. Súlyosságát pedig az a kép, amit a nyolcvanas évekről (újabb írásában pedig a nyolcvankilences esztendőről) megrajzolt.

Ennek a képnek csak a fővonalait emeljük itt ki. A legfontosabbnak a sajátosan magyar problémáknak az európai (s világ-) viszonyrendszerben való ábrázolását tartjuk. Aztán pedig azt az elemzéssorozatot, amely a (ma már mondhatjuk) előző rendszer működésképtelenségének kialakulását és jellemzését tárja szemünk elé. Alapkérdése: „Mi történik akkor, amikor egy társadalomszerkezet, amely eltorlaszolódásos helyzeteket hoz létre, önmaga egy időn át folytatott gyakorlatával fejleszthetetlenné válik?” Azóta már tudunk válaszolni a sejtetéseket akkor is tartalmazó kérdésre. Ma már azonban Sándor Iván esszéiből nem egyszerűen azt tartjuk kiemelkedőnek, hogy az előző rendszer szétesésének szükségességét bizonyította, nem is egyszerűen azt, hogy „az élet elszáradását, az irracionális erők pusztítása nyomán létrejött történelmi sorshelyzetet és a kultúra válságának” következményeit bemutatta, hanem azt, ahogy ennek a válsághelyzetnek a „súlyos szövedékét”, az egyes jelenségköröknek a másikakhoz való kapcsolódását megmutatta, a problematika egészét a felszínre hozta. Azt jelzi ez, hogy a válsághelyzetet egy-egy részterület esetleges megoldási javaslataival nem haladhatjuk meg, az élet apró köreinek újraszövésére van szükség. Talán éppen ez a tanulság az, ami megmagyarázza, hogy Sándor Iván esszéi szoros politikai vonatkozásuk ellenére is miért maradtak meg irodalmi esszéknek.

789