Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pete György: Lábjegyzet

Mert ami a lenin- és sztálinizmus örve alatt történt egy megszállt és megnyomorított országban, egy kifosztott és terrorizált nép akarata ellenére és jórészt nélküle, az hasonlatos ahhoz, ahogyan a rivális szeszcsempészek leszámoltak egymással egykoron Chicagóban. A „Ki kit győz le” kérdése ott annak volt a függvénye, ki rántja gyorsabban elő a pisztolyát, itt; hogy ki milyen mértékben volt emberi és politikai értelemben moral insanity. De a gengszterek legalább a nyers üzleti-hatalmi érdeket nem nevezték „történelmi szükségszerűségnek”. Úgy gondolom, akkoriban bárki bárkit kivégzett volna, hiszen nem is csak pusztán helyi érdekek motiválták az akkori hatalmi harcokat. Csak szerencsés véletlen volt, ha valakit elég korán kivégeztek, s így neki nem kellett kivégeztetni másokat. Szerencsés véletlen volt, ha időben kegyvesztetté vált valaki, s börtönben vagy a hatalom perifériáján tengődve megúszhatta, hogy gyilkossá kelljen válnia.

Az igazi, a megbocsáthatatlan bűnöket az a hatalom nem önmaga ellen, hanem a nemzettel szemben követte el; erről még keveset írtak. Ha igazán meg akarjuk ismerni teljes mélységében a rákosista rendszer aljasságát, nép és nemzetellenességét, akkor nem a nagypolitika bűneit kell feltárnunk, hanem a hétköznapi diktatúrát kell szemügyre vennünk, működés közben. Ezért nagy érték M. Kiss Sándor interjúja, s hadd tegyem hozzá, torokszorító, kínzóan fájdalmas olvasmány Kiss-Balázs Eszter története, mert semmi oka, semmi indokoltsága, semmi haszna nem volt kálváriájának a hatalom szempontjából. S ha a rákosista hatalom erkölcsi-tudati színvonalát, kiszolgálóinak — a szó szerint értendő csőcseléknek: ávósoknak, verőlegényeknek — fasisztákat megszégyenítő primitív aljasságát és szadizmusát megismerjük e csöndes, nyugodt szavú elbeszélésből, akkor nem volt hiábavaló ez a publikáció.

Az a rendszer, amely fő ellenségeit a kistulajdonos szabókban és suszterekben, irgalmas nővérekben és szerzetes papokban, néptanítókban és szakmérnökökben, írókban, művészekben, látástól vakulásig dolgozó kis- és középparasztokban, szervezett munkásokban, gépírólányokban és kistisztviselőkben látta, saját maga adta bizonyságát népidegenségének, gyökértelenségének, maga igazolta hatalomra való eredendő alkalmatlanságát és legfőképpen méltatlanságát. Nagy bűnöknek általában van magyarázatuk. Ha más nem, a nagy érdek és/vagy a nagy indulat. Kicsi, szapora, aljas bűnökre nincs. De ezzel akár a mai MSZMP is egyetérthetne már.

Ezért még fontosabb tanulsága ennek az interjúnak a dokumentumokban megfogalmazódott utótörténet. Az 1956 utáni, a konszolidációs, az „aki nincs ellenünk az velünk van”-os, a „mi soha nem követjük még egyszer”-es. Egyszóval: a káderlista. Ahol már nem forgatják meg a gumibotot szegény kis „Eszterek” hüvelyében, nem rugdossák a terhes nők hasát, míg elvetélnek, és már (talán) nem akarják őket újra beszervezni besúgónak.

Csak — például őt — nem veszik vissza az egyetemre, levelezőre sem. 1964-ben!

80