Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Kemény Katalin: Angolna (próza)
vagy talán utólag, valami mesterségbeli, ki tudja, esetleg egyházi okokból, nem felelvén meg a rituális mintának, eltüntette, de mégsem, magad is belátod feltevéseid ügyefogyott voltát, a drapéria hulláma teljesen ép, párhuzamosan redőzik a gyermek üres helyét átölelő karral. Két kar, egymásba fonódó vízinövények hajlékony szára, az ég és a föld, a tűz és a víz, a jobb és a bal, a minden ellentétek békéje, békéjének ereje tartja oltalmában a gyermeket, aki - hol a gyermek? - a testével egyszövetű puha kék lepelben rejti, akit talán még meg se mert szülni, hogy öltöztetné bíbor atlaszba s mutatná fel dicsőségében az előtte leboruló királyoknak, vagy letépték kebléről s ő tovább dajkálja, dédelgeti, melengeti, gyöngéden táplálja, gyönyörködve csodálja az egyetlent, akiről nem is tudja, hogy leszakadt, leszakították, bizonyára így történt, hisz a testével egybeszőtt, a testéből szőtt lenvirágkék leplen, a szív táján egy alig kivehető rózsavérfolt, könnyű ecsetnyom - s most melledben parányi sajgás hasít - és vagy arasznyira felette hajszálnyi aranyív, a glória töredéke. Anya kisded nélkül------de hol a kisded anya n élkül?------örökkévalóságának múlandó titkát kilesni a képállvány mögé l opakodsz, mint egy műértő, mint egy tolvaj, mint egy idegen-------mögötte, az állvány mögött, a fehér csipkével takart házioltár m ögött kicsiny koporsó, ilyen a játékkoporsó. Amazokból ott fenn soijában tíz és még egyszer tíz, nyolc és még egyszer nyolc, valamennyi súlyos fémabronccsal vasalt és valamennyi kéregbama nemes fa, szűmartalék, nehéz veretű, patinás, le-lepattogzó címerek. Ez itt, az oltár mögötti, karcolatlan árnyékban önmaga világosságában könnyűfa deszka, fedelén halványra fakult kékezüst mezőben firnájsszal mázolt százszorszépek, gyermekszobákban a játékospolcot pingálják ilyen formán, a virágok közepébe a porzókat aranypettyekkel cseppenthették, nyoma még látszik, talmi aranyozás, és ha nem is oly régi, mint amazok, a deszka tanúsága szerint ez is megvan vagy harminc esztendős, vajon miért nem helyezték be a rendbe? - aztán feleszmélsz, fekszik ott fenn az állványon frissebb keltezésű halott is. Ezen a kis ládán nincs évszám. Eszméletet eszmélet követ. Érted már, nem illeszthető ez sem a nemzetségek szikráját újra meg újra szító férfiak tízes sorába, sem a szikrát parazsában ápoló asszonyok nyolcas rendjébe, csillan a mázolt koporsófedélen egy aranyporzó, a sötétségbe dermedt szoros apszis kitágul és felragyog, a gondolatodon túlról hasadó gondolat fényében már tudod, ez itt az első, a mindenek felett végső, maga a szikra de a fényporzó térben észreveszed a ládika hasadékát. A hasadékból kiáradó fény magához vonz. Felé hajolsz. Látod a kisded hibátlan arcát. Bölcsőnyugalomban. Szeme nyitva. Szeme az anya leplének kékje. Forróság önt el. Homlokodon tűz. Égő csillag. Homlokod élő szikra------------------------------a gyermek arca szivárványkarikák tündöklésévé sziporkázik. A gyermek arca önmaga ragyogásában lassan eloszlik. Halvány űr marad. Mélységes űr, a mérhetetlen, a színtelen----------------------------benne egyetlen aranykarika, o lyan, amilyet öt-hat éves fiúcskák szoktak hajtani-----------------------------7 17
