Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Endrődy Edit: Konrád György: A cinkos (kritika)
társadalom fölött az állam nagy falában tudja, és szereti a helyét. Ha a felettesei szeretik, a tégla boldog, ha nem: a tégla szerencsétlen.” - olvashatjuk például a hatalmas mechanizmus működéséről. A cinkos stílusa: az az ingerlőén, néha sokkolóan vagy meghökkentően eredeti Konrád-stílus, mely már a Városalapító kritikusaiból is hol lelkesedést, hol ingerültséget váltott ki. Ellentétes minőségek vibráló feszültsége tartja állandó mozgásban ezt a stílust elvont fogalmiság és képszerű érzékletesség ötvöződik itt sajátos amalgánná. A többféle epikád szándék többféle stílusréteget hív életre: „a történelem tanúja” elbeszélésének dokumentarista igényét a szikár tárgyiasság, az egyszerű, koppanó állítások, a dolgok és tények dísztelen sorjáztatása szolgálja ki. Máskor — elsősorban a gyermekkori emlékek leírásában, vagy a belső-állapotrajzok érzékeltetésében — a fantázia veszi át az irányítást: csapongó, szürrealista víziók, meghökkentő asszociációk, félelmetesen merész gondolati bakugrások, szökdécselések terepévé válik a szöveg. A narráció sem egységes: olykor teljesen az absztrakció, az általánosítás szintjére billen (így elsősorban az egyes szám második személyben előadott szövegrészekben) — máskor a személyes élményelbeszélés közvetlen hitelességével szólal meg. A Háború és a Politika című fejezetek túlnyomórészt tényeket, eseményeket sürgetnek - az elbeszélő itt krónikás-szerepet visz. Azokban a szövegrészekben, melyekben a társadalmon és politikán kívül álló, passzív hős beszél el, a krónikást, azaz a tényeket rögzítő tudatot elhomályosítja, háttérbe szorítja az elemző és értékelő intellektus. A cinkossal ha Konrád nem teremtett is kikezdhetetlenül egységes epikai formát, kétségtelen, hogy a hetvenes évek egyik legizgalmasabb regényét alkotta meg —, melynek intellektuális izgalma részben a tárgy és az adott politikai-társadalmi kontextus (a hetvenes évekről van szó) kibékíthetetlen ellentétéből is fakad. Az önkínzó őszinteség morális alkotói gesztusa, mely mindvégig jelen van a regényben, nemcsak a hitelesség evidencia-élményét nyújtja az olvasónak, hanem tőle is hasonló magatartást követel. A hitelesség másik forrását talán történelmi kompetenciának nevezhetnék: az átéltség, a megszenvedett tapasztalatiság (mely részben saját, részben mások élményeiből táplálkozik) a regény egyik - alapvető - formálója; ezt ellenpontozza Konrád az írói fantázia testetlen arabeszkjeivel. 691
