Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Laczkó András: Menhelytől a müncheni nyomdáig (Találkozás Molnár Józseffel) (interjú)
elhagytam az országot. Miért? Mert ismerőseim közül többet letartóztattak, de az egyiket rövid időre kiengedték, felkeresett és elmondta, hogy Kovács Imréről és rólam vallatták sokat, azt ajánlja, minél előbb tűnjek el. Akkor Imre már emigrációban élt Svájcban. Elhatároztam, hogy elmegyek, mert nem bírom majd elviselni, ha esetleg ütnek-vemek, és lealjasodni nem akarok. A végén öngyilkos lennék... Hogyan indult el nyugatra? Kádár János volt éppen akkor belügyminiszter, és bejelentette, az imperialista ügynökök előtt lezárják a határokat. Már járta az a cigány vicc: A cigányt elfogják a határon, mert disszidálni akar. Kérdezik tőle, te miért akarsz disszidálni? Azért, mert hallottam, hogy a púpostevéket internálni fogják. De te nem vagy púposteve! Nem, de rám foghatják! Erre gondoltam. Nem vagyok imperialista ügynök, egész életemet a munkásmozgalomban, a parasztpártban töltöttem, vásárra vittem a bőrömet, amikor mások semmit sem csináltak, vagy a másik oldalon álltak, mégis az 1947-es választásokon levették a nevemet a választók listájáról, fasiszta múlt címén. Amikor ezt megtudtam, már akkor arra gondoltam, nem maradhatok tovább ebben az országban. Ha nekem fasiszta múltam van, akkor ki demokrata? így az egész országot intemálótáborba lehetne zárni, ahogyan Rákosi mondta is, mi bűnös nép vagyunk. Nem maradt más hátra, menni Magyaróváron keresztül. Egy Barankovics-párti képviselő barátom (azelőtt parasztpárti volt) közvetítésével gyalog átcsempésztek a határon. Egy dollárral a zsebemben hagytam el az országot. Több pénzem nem is volt. így jutottam ki. Két orvos jött velem, ismerőseim, akik állták a költségeket. Azon a címen, hogy nekem van összeköttetésem. Megérkeztünk Ausztriába. Ott át kellett menni a zónahatáron. Ezt akkoriban a katolikus Caritasnál lévő magyarok szervezték, hamis útlevéllel. Jellemző módon Bauer névre szólt az én osztrák útlevelem. Egy magyar házaspár is ült a kocsiban, két gyerekkel, a férj mérnökként, az Amerikai—Magyar Olajiparnál dolgozott. Annyira félt az asszony, a gyerekek megszólalnak magyarul a zónahatáron, hogy nagy adag altatót adott nekik. Amikor szerencsésen átértünk, nem ébredtek föl, két orvos barátomnál volt injekció, és szerencsére visszahozták a halálból a két gyereket. Kovács Imre és néhány barátom akkor már Svájcban éltek, mint Mikita István országgyűlési képviselő, és még sokan az ismerőseim közül. Oda igyekeztünk mi is. Svájcba is feketén kellett bejutni, hamis papírral. Minden sikerült. 1948 karácsony szent estéjén megérkeztünk Zürichbe, az állomásra. Kit keressünk? Kovács Imrét. A címét tudtam. Németül valamennyire beszéltünk. Fény volt mindenütt, gazdagság, jólét, amit el sem tudtunk képzelni a háború dúlta Magyarország után. A tele kirakatok, a sok villanyfény. Mit csináljunk? Az egyik orvos feleségét otthagytuk a pályaudvaron, a motyónkkal, mert csomagnak nemigen lehetett nevezni. Elindultunk, hogy kérdezősködjünk. Nagyon féltünk, hátha egy rendőrt vagy titkosrendőrt kérdezünk meg, akkor esetleg kitoloncolnak, mielőtt elérjük a menekültlágert. Nekünk azt mondták, be kell érni a menekülttáborba, csak ott leszünk biztonságban. Azért félve mégis megkérdeztünk egy svájci járókelőt, hogy hol van az az utca, ahol Kovács Imre lakott. Rámutatott a tó partján egy házra, amelyiken Frascati borát hirdette egy fényreklám. (Akkor hallottam Frascati nevét életemben először. Milyen a sors? Életem végén eljuttatott Itáliába, úgyhogy minden nyaramat ott töltöm, nyolc kilométerre Frascati mögött Montecompatriban.) Megérkeztünk, égnek a villanygyertyák a tó partján a nyilvános karácsonyfákon, a házak ablakaiban. Keressük Kovács Imrét. Ott állunk este tizenkettőkor a kapuban. Szentestét jelezve megszólaltak az éjféli misére hívó harangok. Ki van írva a Kovács, de hiába csöngetünk. Vissza kellett mennünk a pályaudvarra, gondoltuk, reggelig valahogy kihúzzuk, vagy valamit majd csak csinálunk. Visszatértünk. Egyszer csak hallom a hátam mögött, hogy Mikita István bátyja, Bandi megszólalt: gyerekek, a Molnár Jóskáék vannak itt.” Meg voltunk mentve. Ki a lágerbe, ott felköltötték a szakácsot. Szabadkozott, hogy csak 683
