Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szajbély Mihály: Lilába hajolni roppant veszélyes -Tolnai Ottó (ál-)gyermekverseiről (tanulmány)
ugyanakkor a külalak a szó szoros értelmében kézzel foghatóvá teszi. Ami pedig a kemény könyvborítókon belül van, az nem más, mint egy (alig) rejtetten önmegszólító vers: felnőtt problémákról felnőtteknek szóló költemény. Az egyes szám első személyben beszélő gyermek-költő voltaképpen a szerző másik énje, az évek hordaléka alatt mind mélyebbre süllyedt belső én, amely most jelentkezik, s megszólítja a külsőt, leírja helyzetét, óvja és vádolja egyszerre. Nem másról van itt szó tehát, mint önvizsgálatról, emberi és költői számvetésről, mely mögött mintha emberi (morális) válság körvonalai sejlenének elő. Az, hogy Tolnai mindehhez az önmegszólító vers formáját választotta, tökéletesen érthető; Németh G. Béla régebbi tanulmánya óta bizonyított és általánosan elfogadott tény ugyanis, hogy a költők válságos periódusaikban különösen szívesen fordulnak e forma felé. Kérdésként vetődik fel viszont, hogy Tolnai miért nyúlt a gyermekvers műfaji fikciójához, miért írt rejtett önmegszólító verset. Választ a korábbi két gyermekverskötet adhat. Merthogy Tolnai már korábban sem írt szabályos gyermekverseket; már az Elefántpusziban is ott állt a hangsúlyos alcím: versek koravén gyerekeknek. Szabályos gyermekversen persze nem bugyuta verset értek. Gyermekeknek és felnőtteknek szóló költemény között nem az a különbség ugyanis, hogy az elsőt csak a legifjabbak olvassák (hallgatják) gyönyörködve, a komoly felnőttek pedig legfeljebb elnézően mosolyognak felette. Az eltérés inkább ott keresendő, hogy amíg a felnőtteknek szóló költemény az óvodások és a kisiskolások számára még idegen, addig a jó gyermekverset az unokák és a nagypapák egyaránt élvezettel betűzgethetik. Az Elefántpuszi alcíme ilyen értelemben emeli ki a kötet verseit a gyermekirodalomból, s helyezi át a felnőtt irodalom körébe; az alcím az én olvasatomban ugyanis nem további szűkítést jelent, hanem arra utal ironikusan, vagy még inkább rezignáltan, hogy a felnőttek közül ma csak azok olvasnak verseket, akik valamiképpen felnőttségükben is képesek megőrizni gyermeki lényüket, gyermekségüket. Mindez jelzi, hogy az az alkotómódszer, amely a cápácska-kötetben elérte tetőpontját, nyomaiban már az Elefántpusziban is felfedezhető: Tolnai a gyermekversre jellemző formai és tartalmi sajátosságokat sok esetben már itt sem önmagukért, önmaguk jelentésében, hanem kifejezőeszközökként használta. A Rokokokó utószavából úgy tűnik, hogy annak idején még nem tudatosan és korántsem szándékosan. A kötetben található hosszúvers sajtó alá rendezése idején mindenesetre egyértelműen zavarta az, hogy „fiam problémáit saját szókincsem, tapasztalatom, eszem szerint akarom elmondani.” S küzdeni is igyekezett ez ellen, mégpedig eléggé radikális módon. „Akkor elhatároztam, megkérem fiamat, írja le nekem gondolatait e témáról, mármint a pályaválasztásról. És majd szépen kicseréljük, végül összekollázsoljuk irományainkat. Valami hasonlót próbáltam az Elefántpuszival is, de ott inkább csak mímeltem, hogy ő is belebeszél a versbe, olykor kibeszél belőle. Sajnos, alighogy belekezdtem a magyarázkodásomba, fiam elnevette magát. Olvastam, mondta, nem rossz...” Talán éppen ez a gyermeki kacaj döbbentette rá Tolnait arra, hogy miközben fia gondolatait igyekszik sorokba tördelni, valójában és óhatatlanul saját gyermekkori énjével folytat párbeszédet; talán ez adta a döntő lökést ahhoz, hogy a cápácska-könyvben alig rejtetten saját belső énjeként vállalja fel az egyes szám első személyben beszélő gyermek-főhőst. 644
