Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Király Zsuzsa: A kert és a kisgyerek (novella)
A valahai, kihűlt - elporladt mozdulathoz, amelyet már csak az ováltest őriz: „ímé, kiméne a magvető vetni.” Természetes? A vé-alak csúcsán lévő nem-kéreg benőtte a repülőbomba farokrészét; e burjánzás dermedt, töredékenynek feltűnő, félreháríthatatlan és elbonthatat- lan hullámokban tarjaglotta körül e valaha határozott körvonalú és tömegű részt, amelyet már nem lehetett látni - káprázatként se; a taijaglás aztán, önmagán is átcsapva, önmagát is végképp befödve, pótlásként önmagát kínálta; a rehabilitált sebesülés rútul diadalmas iszonyata - konszolidáció. S természeti szépérzékkel túlömölve imigyen önmagán, mód nélkül alácsorogva, kihűlt és idétlenné dermedt lávafortyadékként lappangott tova a fűben; talányos elfedéseként valaminek, ami mélyen s kivehetetlenül alatta, a négyszög-lenyomat másfajtájú füve alatt volt. Ha volt valami az alatt; bár amúgyse fordítanánk rá figyelmet, mivel hogy többszörösen nem látható, ezért aztán elfeledkezhető róla. A burjánzásfortyadék különben is hosszan, igen hosszan lappangott tova; ó! — annyira hosszan, hogy szemünk elfáradva, nem is tudjuk pontosan megmondani, meddig s mely irányban. A kisgyerek ráült a vé csúcsában lévő taijagra. Látszólag vagy igazán, de kényelmsesen elfért ott. Nem harangozott a lábával; tán azért nem, mert talpa alatt nem fütyült a szél; s a hátrafelé való harangozásban különben is megakadályozta volna az, amit hozzávetőlegesen a kétfa tövének nevezhetünk. Nyár volt. Szívesen írnánk le a madárdalt, a tücsökcirpelést, akár a szöcskefélék reszelés hegedűjátékát abban a kertben, ám madár, tücsök és szöcskefélék híján nincsen lehetőségünk ilyesmire. Csak az ég. A nagyon magas, eltávolodott - elmenekült? — ég közönyös azúrja, rezzenéstelen derűje, s amit maga alá nyom, változhatlanúl: a levegőbúra; hangtalan, láthatatlan, így aztán megérinthetetlen - tökéletes semmi, mely alatt patkánysurranásként, erőtlen motoz a gyáva, vagyis hogy lombmelléki szellő a nyílegyenest lefelé konyult levelek közt. Egyszóval, nyár. Akkor éppen nyár volt a folytonosan változó, s a mi szemszögünkből közömbösen megkülönböztethetetlen évszakok sorában. S most végre kitörhetünk a szóval, hogy ugyanis mivégre is volna e kákán is csomót kereső megkülönböztetés, a különbségtevésnek ez a tetemesen terméketlen erőltetése, amikor pedig belátható immár, hogy célra nem vezet, eszköze nincsen; halott, mint bármi más, ami úgyszintén halott - élővel fölcserélhetőn. Méz- és gyümölcsillatú nyár tehát; roppantul borongó csendű, bárha bogárhíjasan zsongó nyár; mondjuk, valamilyen; amilyen például a gyümölcse a vé-alak kétfájának - szétválasztás után, faegyesítési kísérlet eredményeként. Most vesszük csak észre, milyen érdekes, hogy különlegesen és jólesőn természetesnek tartjuk, hogy ezt a tájat és ezt a kertet választottuk, bárha csak úgy belebotlottunk is. Nyáridon nagyon természetes ugyanis egy ilyenfajta választás, mi más volna természetesebb; hogy ugyanis egy ilyen, a többi évszaktól megkülönböztethetetlen nyáron nyári lakra, vagyis hogy a 634
