Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Háy János: Halló, üzen a Béla! (Cselényi Béla: Üzennek a falmikulások) (kritika)

Némely versben mégis tetten érhető a 68-as szellemiség. Egyrészt azokban, amelyek a hivatalokról, a hatalomról, a hatalom képviselőiről szólnak (tízéves a ceruzám és, izom és mell), másrészt a szexualitást megfogalmazókban. A szex a legfontosabb közös nevező. Persze ne olyan szexre gondoljanak, mint amilyenekkel a magazinok lapjain találkozhatunk, hogy alig nyitjuk ki, rögtön előtűnik egy hatalmas, undorító, győzelemre született fallosz. Itt egészen átlagos szexről van szó. Arról, hogy bizony nehezen jön össze a dolog, nagyon sokat kell küszködni a sikerért. A méhek című prózában az abnormális annuska fent a tetőn mindenféle vacakra feláll, hogy még bolondabbnak látszódjék. Jó magasan van, hát mit lehet tenni? Cselényi szerint: „Másszunk fel, hozzuk le, basszuk meg!” Bármilyen veszélyes is a manőver, nem lehet elkerülni, mert nem élünk másból, mint ösztönből - írja a felelgetős c. versben. A szövegekben számtalan helyen találkozhatunk a barlang, üres, lyuk-szimbólummal, amely Freudot alapul véve az uterust jelenti. Freud - ha már szóba került - művészetfelfogása is fellelhető Cselényi verseiben. Freud véleménye szerint a művész sem akar mást, mint nőt, pénzt és hatalmat. Az összezárvák című vers ebből legalább kettőt említ: „a művészek, a művészek fapapucsban járnak / szobájukban lakik a kívül-bel ül / jégszekrényükben sztriptíz.” Kicsit lejjebb: „a hírnév kifityeg a zsebükből” — s a hírnév általában összekapcsolható a pénzzel és a hatalommal. Természetesen az idézett részletben a legfontosabb kijelentés, a „szobájukban lakik a kívül-belül”, s ez nyilván túlmutat a művészet tudatalattit felszínre hozó szerepén, és valódi transzcendenciára utal.

Végül e kritikának nem nevezhető kedvcsináló befejezéseként szót kell ejtenünk arról az alkotói módszerről, amit jobb híján naplószerű versírásnak nevezhetünk. Ez teljes mértékben ellentétben áll az alkotás kitüntetett, magasztos pillanatairól, múzsákról és ihletről valló poétikákkal. Cselényi módszerében éppen a mindennaposság, a hétköznaphoz kötöttség a fontos. A szerző úgy éli meg a napot, hogy lerója a napi penzumát, s az eredményül kapott vers olyan színvonalú lesz, amilyen színvonalú napi inspiráció érte. Persze csak a kívülálló beszélhet színvonalról. A szerző számára minden egyes vers azonos értékű, hiszen mindegyik életének azonos nagyságú egységéhez kötődik. Az a vélemény, hogy jobb napnak jobb lesz a vershozama is, nem indokolható. Az ellenkezője éppen annyira igaz lehet. Következésképpen értelmetlen a különbségtevés. Pont annyira értelmetlen, mint az „életmű” egyes darabjait ciklusokba szerkeszteni, s így az egymás mellé válogatott versekkel valami fő gondolatot kiemelni. Ezzel próbálkoztak Cselényi első két kötetének szerkesztői. (Barna madár, Bukarest, 1979.; fabula rasa, Kolozsvár, 1981.) A szerkesztési elvet csupán az zavarja meg, hogy az írások alatt ott éktelenkedik a pontos dátum. Ez figyelmezteti az olvasót arra, hogy a vers nem akart itt lenni, nem itt a helye, csak ideszerkesztették. így a ciklusok alapján levont gondolati következtetések nem a szerző, hanem a szerkesztő szellemiségét dicsérik vagy... Nem csak ciklusokként lehetetlen ezt a költészetet tárgyalni, de egy-egy kötet sem emelhető ki különálló, önálló egységként. Mindegyik csak egy részlete a folyamatosan íródó egész műnek. Méghozzá csonka részlete. A többé-kevésbé időrendet alapul vevő harmadik (

magánbélyeg; Bukarest, 1983) és negyedik kötetéből (üzennek a falmikulások - versek 1982-88-ig, Holnap, 1990.) jól látható, hogy csak kevés nap termése kerülhetett kiadásra. Az olvasó csak azokkal a versekkel ismerkedhet meg, amelyek a szerkesztőnek tetszettek, a többi, az anyag nagyrésze még mindig kéziratban van. Sajnos Cselényi Béla alkotói szándékát eddig még egyetlen kötete sem tükrözte kielégítően. Mindegyik könyv, még a szerintem legautentikusabb 2. és 3. kötet is, a maga módján torzó. Elégedetlenségre mégsincs okunk, a torzó eddig feltárt részei is ámulatba ejtik az általában értéktelen leletek között kotorászó kutatót. Bízhatunk abban is, hogy a feltáró munka tovább folytatódik és béla-versalany nemsokára megint üzen nekünk.

(A szövegben idézett versek egytől egyig az üzennek a falmikulások című könyvből valók.) (Holnap Könyvkiadó, 1990.)

608