Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Háy János: Halló, üzen a Béla! (Cselényi Béla: Üzennek a falmikulások) (kritika)
HÁYJÁNOS Halló, üzen a Béla! CSELÉNYI BÉLA: ÜZENNEK A FALMIKULÁSOK Csörög a telefon. Halló. A drót túlsó végén valaki bemutatkozik. Most, hogy megtudtam ki keres, megváltozik a hangom, az arcvonásaim mások lesznek. Tudom, mennyit kell elhinnem abból, amit mond, tudom, hogy a szavai mögött még mi bújik meg. Az irodalmi mű, mint egy speciális párbeszéd résztvevője, ugyanígy működik. Csak akkor tárul föl előttünk a lehető legteljesebb jelentés, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ki a partnerünk. Ez esetben a béla-versalany felől tudakozódunk. Érdekel minket, hogy kicsoda ő, mennyire adhatunk hitelt a szavainak. Gondolatainkban felsejlenek a történelem során kialakult tipikus lírai én-szerepek, a vers-panoptikum figurái. Itt van Lélekkihányóschi Edmond, Borgőzössy Vazul, Nemzetibendőffy Botond, Cinikuschi Gunyorgróf, Angelusz Prófétikusz és Bölcsöndi Didaktikus. Unalmas alakok mindahányan, mégsem merném azt mondani, hogy léteznek olyan típusok (lírai én-minták), amelyek egyáltalán nem használhatók, divatjamúltak, és vannak olyanok, amelyek eleve jók. A versalany milyensége nem választható el a nyelvi környezettől, a stilisztikai elemektől, a (fikciótól. Ennek alapján kijelenthető, hogy mindegyik lírai én-típusnak létezik korszerű és korszerűtlen változata. Ha az eddig megjelent Cselényi-kötetek bármelyikébe belelapozunk, az első, ami szembetűnik, e költészet alanyisága, látszólagos magánjellege. (Á harmadik kötet ezt még a címével is jelzi: magánbélyeg.) A naplóként írott szövegekben nem találunk más nyersanyagot, mint hétköznapi történeteket, az alkotó profán világát és annak átlagos tárgyait, személyeit. E költészetnek témája és alkotó eleme lehet pl. a diákbentlakás, a dátumpecsételő és keletbélyegző, a fűnyírógép, farmernadrágos segg, a nylontasak, a bakelitfogkefe, az adidas cipő és a feszülő kordbársony nadrág, mint ahogyan szereplője lehet a számlás ember, a szikár fagyialtos, akinek valaha két lába volt, a kicsi japán kémnő, a fiatal orvostanhallgató és a csonkakezű ember. A szövegekben nem lelhetünk absztrahált gondolatokra, szimbolikus motívumokra, sejtelmes képekre. A szavak önmagukat jelentik a legtisztább egyszerűségükben, a szimbólumteremtés többnyire nem a szövegek szintjén megy végbe, hanem az értelmezés során. így aztán a bőrdíszműves arcú taxivezető vagy a csonkakezű ember mitikus figurákká válhatnak, bár sosem vesztik el a maguk érzékletes valóságos létét. Ha vázlatosan megpróbálnánk felrajzolni, hogy miképpen épül fel egy-egy Cselé- nyi-vers, a következő eredményre jutnánk: A költemény alapja mindig az apró eseményekig, szinte végső részletekig analizált hétköznapi élmény (pl. a diákbentlakás, búcsú az állomáson, a gyermekkori emlékek stb.). Ezeket a törmelékeket, forgácsokat tárja a szerző ironikus szerkesztéssel az olvasó elé, megtámadva az olvasó bevett, szokványos ismereteit, merev világfelfogását. Az olvasó szembesülni kényszerül a mássággal, de ez a szembesülés nem frontális és nem direkt. Nincs vad késztetés, kényszerítés arra, hogyan lásson másképp, a „befogadó” nem kap kemény jobbhorgot, hogy észheztérjen. A szöveg valósága és az olvasó valósága között ott a közvetítő, a játékos, kedves, infantilis versalany (béla-én), aki képtelen megijeszteni az olvasót. Mássága inkább szeretetteljes simogatás, mint drasztikus fenyegetés. Csak ennyi hangzik el finoman, csendben: Ugye betojnál, ha nekem lenne igazam. Éppen ezzel 606
