Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Egy elfelejtett nyelv szótár (Csoóri Sándor: A világ emlékművei (kritika)

folytató trópus: „Szél borzolja föl a szomszédos lucerna sarjút, / mint elfekvő, nagy állatok szőrét a vihar.”

Nemcsak expresszív, vagy tisztán költői funkciók betöltésére alkalmasak azonban e természeti képek. Csoóri, Nagy Lászlóhoz hasonlóan, bátran ruházza fel szimbolikus jelentéssel a természeti elemeket. „Vége a nyárnak” - jelenti ki az egyik vers, s az olvasó tudja, mi minden ért véget. Ha nem tudná, egy másik vers segít neki: „Nincs többé nyár az évszakok közt.”

Csoóri Sándor A világ emlékművei című kötete, címéhez méltó módon, arról szól, ami többé már nincs. „Nincs többé nyár az évszakok közt, se tél, se lomb-világ, se szép, macskaszemű ősz...” Ugyané vers tanúsága szerint idő sincs már, és múlt sincsen, s „Márcsak egészen kevés / szó maradt....” A költői én is eltűnik: „idegen voltam én...”, „elhagyom...a zsaroló jelenidőt”. A nép is eltűnik, mint „kihaló madárfajok”, s ezzel minden eltűnik. Elégikus alaphangnemet üt meg a költő, az értékek elmúlását siratja. De már ez a világbánatos elégikus költészet is veszendő: „A költő hanyattfekve próbálgat énekelni...szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl...” Amikor minden érték eltűnik, a dolgok kifordulnak magukból, akkor mi marad. A költészetnek akkor el kell hallgatnia, vagy meg kell tanulnia a semmi éneket. „Vakulnom kell, ha a világot látni akarom újra, / süketülnöm, ha hallani.” Ez az illúziótlan szembenézés azzal, ami van, s ami nincs, csak ez a miltoni lehetőség adatik.

Csoóri Sándor verseskötete nézetem szerint azért maradhat őszinte, mert lemond az őszinte költői igazságosztásról, s azért realista, mert a költészet révén utalni tud a reális világ mögött reálisan megbúvó nemlétre. Lemond arról, hogy a világot meg- regulázza. Hogy rendet tegyen a létezők között. Minimális programot tűz ki maga elé, évszakok helyett már csak napokat akar ábrázolni, a jelen helyett csak egy pillanatot. De közben odafigyel egy másik hangra, mely letagadhatatlanul figyelmeztet a pusztulásra: „a halál elnagyolt mondatait hallom...” Nem nagyköltészet ez, a részletekbe fogódzik, de csak azért, mert onnét nyílik rálátása a mindennel nagyobra. Legszebb sorai ezekről a felfedezésekről szólnak: „Csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek.”, „a mindenség játszik velem, / mint tékozló fiúval kéklángú lepkék”. „Hidegzöld levelek fordítják felém / ártatlan arcukat. Vak, vak, vak mindegyik. / Szöcskék ugranak fölöttük át ezüstösen a semmibe.” A végtelen, a mindenség, a semmi - a fű közül, lepkék szárnyáról, ártatlan levelekről ez tündöklik ezüstös fénnyel a költő szemébe.

És mindezért már nem perel, nem lázadozik a beszélő hang. Nem próbál reményeket ébreszteni se bennünk, se magában. Csak regisztrálja a tapasztalatait, csendesen és alázatosan. Ahogy egyik versében is - álmából ébredve meglátja, hogy „A nyitva maradt ajtó egyenesen / az égre és egy szakadékra nyílott.” És már csak erre van menekvése. Hogy tudja ezt a költő, ki is mondja a kötet talán legnagyobb versében: „Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd / a dombtetőre.” A meghitt párbeszéd órája ez, amikor számba kell venni az elpusztultakat. Apokaliptikus méretű romlást lát, mégsincs hangjában szemrehányás Istenével szemben, csak féltés, együttérzés: „Mi lesz vízcsepjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal? / Mi lesz ájulásba zuhant, zsoltáros méheiddel?” Ez a szelídség és megbékülés, ez az irgalom a halállal szembenállva, ez a nem megtérés, inkább megbocsátás az, ami időtállóvá teszi Csoóri verseskötetét. A lírai hős szerepe oda, az országmentés lehetősége oda, de ahol ennyi a bűn és ily közel a pusztulás, ott a megbocsátás sohasem válik fölöslegessé: „...megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül, / hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó / évszázadunkban éltünk...” Úgy maradhat hű egykori, őszintének tudott lírai szerepéhez - ha búcsút mond annak (Hátranézek és nem látom magam). Ha pedig lét és nemlét tudomásulvételéhez még olyan apró örömök és szépségek leírása is társulhat, mint abban a versben, amelyben „A szökőkút nedves pereméről / lepkék szegődnek” „Róma fiatal apácái” nyomába, az már a sors különös ajándéka. (1990. április)

600