Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kőrössi P. József: Nem a versem volt rég, hanem a naplemente - Beszélgetés Cselényi Bélával, 1989 nyár derekán (interjú)
után az első verseket írtam, kételkedtem benne, hogy visszanyerem-e a régi termékenységemet és színvonalamat, de jöttek az optimista benyomások, és akkor megint visszatértem önmagamhoz. Három dolog kell, szerintem az íráshoz: valamilyen kellemes eseménynek a várása, a szerelem és a felháborodás. Ez a három a legfontosabb mozgatórugó. Ezek közül elég egy is, és egy ilyen letargikus vagy nagyon fásult hangulatban pontosan ezek maradnak el. Béla! hogyan született meg az a döntés, hogy áttelepülsz, Próbálj meg visszaemlékeznie erre. Hogyan alakult ez? És milyen volt az áttelepülésetek? Hogyan zajlottak az események? Mi történt akkoriban veled? Mikor a bátyámék áttelepültek, én még nem akartam átjönni, mert úgy éreztem, hogy a romániai magyar irodalomban a harmadik vagyok a magam nemében, Szőcs Géza és Egyed Péter után... Ezt az előnyömet egyrészt elveszíteném Magyarországon, másrészt a saját egyéniségem, tehát a kisebbségi igazságérzetem veszítené el az érvényét. Nem lenne meg a személyes varázsom. Emiatt nem akartam áttelepülni. Meg aztán van az emberben egy olyan abszurd olimpiai rekordra való törekvés: lássuk, meddig bírom! Viszont az történt, hogy 1984 augusztus 8-án, Kolozsváron nyitott táskával utaztam a trolibuszon, és ellopták a pénztárcámat. Abban volt a munkaigazolványom és a személyi igazolványom is. Hiába jelentettem be a lopást, végig úgy kezeltek, mint hogyha rosszhiszeműen, hanyagságból veszítettem volna el. A keresztkérdésekből kiderült, hogy én közben valamiért benyúltam a táskámba, és elmulasztottam visszahúzni a cipzárt. Ezzel tulajdonképpen kedveztem a tolvajnak. Mi történt? Kihallgattak, jegyzőkönyvet vettek föl? Nekem kellett megírni a jegyzőkönyvet. Otthon géppel írtam meg és a kihallgató tiszt első kérdése az volt, hogy be van-e jelentve az írógépem. Beszélgettünk. Elbeszélgetett velem. Elég az hozzá, hogy augusztus 8-tól december közepéig tizennyolcszor voltam a milícián, tehát a rendőrségen, míg végül kegyeskedtek kiadni egy személyi igazolványt. Nyitom ki, hát látom, az okmány szerint nős vagyok. A román nyelvben csak egy fosztóképzőt kell a szó elé tenni, hogy cásátoritból necásátorit, tehát nősből nőtlen legyen az ember. Ezért a két betűért is kétszer vissza kellett mennem, mert nem találtam ott a hivatalnoknőt, aki saját kézírásával korrigálhatta volna a saját tévedését. Egyik alkalommal, valamikor még a nyár folyamán, talán még augusztusban, amíg álltam az útlevél osztály nagyon jól ismert előcsarnokában, eszembe jutott, hogy 1980-ban elveszítettem egyszer az útlevelemet, és miután bejelentettük, a magyar hatóságok nagyon megértőek voltak, ráadásul a pénzzel együtt minden igazolványunk megkerült. Itt viszont rájöttem, ha én vagyok a károsult, engem kezelnek zsebtolvajként, míg közben a zsebtolvaj kegyelmet kap, mert beszervezik besúgónak. Ekkor úgy gondoltam: luxus lenne ilyen adminisztratív határok között leélni egy életet. Mondtad, hogy tizennyolcszor kellett jelentkezned a rendőrségen. Mi történt ilyenkor? Miért kellett ennyiszer odamenned? Járatlan voltam az ügyintézésben. Előfordult, hogy végigálltam egy húszperces sort, és kiderült, hogy nem oda kellett volna beállnom. Az ajtónálló rendőr nem akart felvilágosítást adni, talán nem is tudott. Egyszerre vesztődött el a személyi igazolványom és a munkaigazolványom is. Közölték velem, hogy személyi igazolványt csak munkaigazolvány alapján állítanak ki és fordítva. Érted? Ez sorozatosan próbára tette az idegrendszeremet, ráadásul ezalatt az idő alatt az aktív időm egy részében testi együttélést folytattam valakivel, akit nem szerettem. Ezek együtt 1984 novemberében idegösszeroppanásba sodortak. Ez a rendőrségi ügy volt az, ami aztán... 574
