Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Molnár Miklós: Pest-budai levél: A zseniálissá tett korbács korszakáról (esszé)

git maga is beismerte”. A fegyelmi bizottság azonnali hatállyal elbocsátotta, minthogy azonban a bizottság „nevelő munkát akart végezni”, az ítéletet hat hónapra felfüggesztette, „módot adván a vádlottnak a megváltozásra és a tanulásra”. A fegyelmi bizottságban részt vevő pártreferens, „mivel Feketé- né teljesen pártszerűtlenül viselkedett”, párttagjelöltségének megvonását javasolta.

Nem tudni, Feketéné Kökény Margit okult-e a történtekből és miként; meghálálta-e a fegyelmi bizottság bizalmát, azaz „megváltozott-e” a kívánt mértékben; azt sem tudni, pontosan hány „igazi demokratát” tettek el láb alól a Kökény Margit által tanúsított és vállalt bűnök folytatásaként; hány feljelentést írtak, hányán merték - rögtöni „becsukást” kockáztatva - „megmondani az igazat”, hányán „tapsoltak és dicsőítették a demokráciát és a szovjet népet”; nem tudni azt sem, hogy Feketéné Kökény Margit falujában ki tudták-e „ölni a vallást és a magyar érzést a népből”, és mennyire volt eredményes az eloroszosítás, orosz dalok és filmek szüntelen játszása rádióban, moziban, később tévében. Nem tudni, kérte-e még ezután Kökény Margit, hogy vegyék fel „a pártba”, és egyáltalán: hogyan élte meg és túl ő, meg például Szigligeti Sándor a következő évtizedeket? Vannak-e (esetleg közös) leszármazottaik? Vajon nem Fekete Józsefné Kökény Margittól — vagy éppen Szigligeti Sándortól - származik-e ez a látogatási naplóba jegyzett mondat a Legújabbkori Történeti Múzeum Sztá-lin! Rá-ko-si! kiállításán: „A kommunistákra még akkor sem szabad ráhugyozni, ha égnek!”?

A zseniálissá tett marxi korbács labirintikus korszakának számos dokumentumát - például Kökény Margit fegyelmi ügyének jegyzőkönyvét - mutatja be a Budavári Palota „A” épületében rendezett kiállítás: az irracionalitás évezredes menetelésének egy etappját, melyről nem tudni, mikor és honnan indult, meddig tart és halad még - vagy hogy véget ér-e, elmúlik-e valahára a „sztálini gondoskodás a nép jólétéről”, s e gondoskodás megszámlálhatatlanul sok következménye és nyoma. Most, lám, újmódi feljelentőleveleket írogathatunk, és bolseviki objekteket truválhatunk rogytunkig. (Közben orosz dalokat dúdolunk.) Ámde ki lehet-e gyógyulni magának a történelemnek a hagymázából? Sikerül-e dekonstruálni a sztálini hallucináció hatalmát, a hatalom hallucinációját? Képesek leszünk-e „céltalanítani” ontológiai röppályánkat? Közelről és messziről érkező kiállításlátogatók sokaságában merülnek fól hasonló kérdések. („Csakugyan azt hiszitek, hogy nyugaton jobb?” - kérdi egy angol vizitor. „Visszajövök, olyan jó!” - írja egy magyar.)

Leopold Trepper politológus szerint (a Vörös Hangegylet nevű szovjet felderítőosztag vezetője volt a második világháborúban): „A forradalom degenerálódott, és mi elkísértük a pusztulásban. ... Meg akartuk változtatni az embert, de kudarcot vallottunk. Ez a század két szörnyeteget szült, a fasizmust és a sztálinizmust, és a mi eszményünk elsötétült ebben az apokalipszisben. ... Kudarcunk megtiltja nekünk, hogy leckét adjunk, de mert a történelemnek sokkalta nagyobb a fantáziája, hogysem ismételné önmagát, lehetséges reménykednünk...”

565