Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Galambosi László: Szemek (vers)

Vénségbe vándorlók szemei, csontkagylók töppedt őrei: látják fehérét vörösbe süllyedő falnak.

Bizalom törpe királya, bizalmatlanság beteg óriása

vezeklő homályba zuhan: sejti a hanyatló üdvösséget.

Világ Báránya koporsóra térdel, gyapját, fölhasadt homlokát szórják szirommal, borostyán-füzérrel.

Szeretők szemei: boldogság házának holdas kövei, rózsatornyokban virrasztó virágok, türelem pecsétjei, fátyolba rejtezők, gyásztalanok, nagy gyászolók, örvényben is bizalmat lobogók, ne bocsássátok el vigasztalanul a megúnt szeretőt, tusakodjon zöldpillájú remény, ha kell, szakadék peremén.

Fiatalok szemei: világító halak az ismeretlen fekete hullámaiban, utakat jelölve villognak előre.

Fölhasítja a titkot a tekintet, akár a kés a gomolygó inget; látja a mozduló, a száguldásban lüktető sugarat, a koszorúzott végtelent, hol az ellenállás szobrait fölállítja a csend.

Szemek árnyékban és fényben. Kutatva, észrevétlen kerítenek, mérnek.

Tapogatói a kristálypáncélú mindenségnek.