Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)

mentálták ezek az adások Szakasits Árpád lemondását, illetve Ries István igazság- ügyminiszter letartóztatását. Erre azt válaszoltam, hogy köszönöm szépen a ritka köz­lést, mert eladdig nem tudtam, hogy Riest is letartóztatták, bizonyára már behozata­lom után történt. Azt sejtettem, hogy a szocdemekkel is baj van, de ez legalább egy pontos adat volt. Előadóm elvörösödött, és másról kezdett kérdezni. 1969-ben tudtam meg, az akkor megjelent Életrajzi Lexikonból, hogy Riest való­ban egy hónappal utánam, 1950. július 7-én tartóztatták le. Innen tudtam meg azt is, hogy amikor előadóm felőle érdeklődött, már három hete halott volt, az ÁVH vallató­szobáiban agyonverték egy kitépett, szálkás széklábbal, szeptember 15-én. Azt máig sem tudhatom, hogy hadnagyomnak volt-e köze Ries kínhalálához, de elvörösödésének igaz okát csak akkor, húsz évvel később értettem meg. Egyébként is zavaros fejű fickó volt. Többször a megszólításomnál is tévedett. Gyakran Padányinak szólított. Ebből arra tudtam következtetni, hogy Padányi Gulyás Béla kisgazdapárti (volt) képviselő is le van tartóztatva, s ügye szintén előadó-hadna­gyom kezében van. Időközben már végeztünk a végkihallgatási jegyzőkönyv harmadik változatával is. Október közepén közölte velem, hogy ki fog szállni a Budapesti Államügyészség megbízottja, és ki fog hallgatni. Utána átadnak az ügyészségnek. Ekkor hallottam elő­ször, hogy polgári bíróság elé akarnak állítani. Meg is jegyezte, hogy nem lesz úgy jó, hiszen én 1945/46-ban, amikoris állítólagos bűncselekményeimet elkövettem, tényle­ges katonai szolgálatot teljesítettem, ezért ügyem haditörvényszék elé tartozik. Hosszabb vita indult meg köztünk, én csökönyösen védtem a magam álláspontját. O azonban — a vitát ezzel rekesztette be: JRagyja már abba ezt a vacakolást! Mondja, nem édesmindegy magának, hogy milyen bíróság mondja ki magára az ítéletet1" Ezzel ki is ütötte minden érvemet. 11. NAPLÓRÉSZLET: „Október 14-e szombatra esett. Izgatottan vártam az ügyészi kihallgatásra. Délig nem történt semmi. Megebédeltem, s már arra gondoltam, kezdődik újra az „aszalásom”, amikor kihívtak, s azzal a polgári ruhás nyomozóval találtam szemben magamat, aki mintegy tíz nappal ezelőtt idehozott. Felrakta a mancsovát, kimentünk a várakozó gépkocsihoz, és kényelmes tempóban hazahajtottunk a „60”-ba. Ott újra lekerültem egy zárkába, és folytatódott a megszokott életrend. Hétfőn délelőtt megélénkült az élet, nyíltak a zárkaajtók, léptek hallatszottak, ami itt azt jelentette, hogy nagy a for­galom. Ezúttal nem a földszintre, hanem az emeletre vittek. A szobában sokan tartózkod­tak, de csak egy pillanatra tudtam a társaságon végignézni. Háttal kifelé fordulva kel­lett beállnom egy sarokba. Rövidebb várakozás után egy hadnagy lépett mellém, és fel­szólított, hogy mondjam be az adataimat. Hallottam, hogy mindezt gépbe diktálják. Ez is megvolt, de hagytak tovább várakozni. Meglehetősen ideges voltam, remeghetett a lábam, mert egyszerre csak kihallgató hadnagyom hangját ismertem fel, aki felszólí­tott, hogy forduljak meg. „Miért olyan ideges?" - kérdezte. Éppen elég okom van rá, vá­laszoltam. Cigarettát adott, s igyekezett megnyugtatni. Végül megfordulhattam, átvittek egy szomszédos szobába. Ott leültettek egy író­asztalhoz, elém tették a végkihallgatási jegyzőkönyv példányait (valami 5 db-ot), el kellett olvasnom, s utána aláírnom. A jegyzőkönyv végleges formáját akkor olvastam először. Amennyire izgalmam­ban, gyors átolvasásban át tudtam futni, a megelőzőekhez képest lényeges módosítá­sokat tartalmazott. A leglényegesebb az volt benne, hogy semmi olyasmivel nem vádoltak, amit 1946 végén bekövetkezett nyugdíjazásom óta követtem el. A lényege az volt, hogy az 536

Next

/
Thumbnails
Contents