Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Simonffy András: Lehet, hogy elfeledkezünk magáról (regényrészlet)
volt egyetlen vágyam, hogy szürkék meg a bizonytalanság, dőljön el végre a sorsom. Kihallgatóm igen kulturált hangon beszélt velem, és én, akinek pedig már igazán volt alkalma az ÁVH kijelentéseinek értékéről véleményt alkotni, megtévedtem. Nyomozóhatóság kezében már voltam 1947-ben, bíróság előtt ebben a rendszerben azonban még nem álltam. El sem tudtam képzelni, hogy ügyészség, bíróság olyan színházi komédiát játsszon, mint ahogyan azt később a saját bőrömön tapasztaltam. Az a lehetőség, hogy rövidesen bíróság elé kerülhetek, ahol ügyvéddel karöltve módom lesz megcáfolni az ÁVH által koholt vádakat, annyira kecsegtető volt, hogy pillanatok alatt elhatároztam magamban: itt az ÁVH-n mindent el fogok vállalni, még a legképtelenebb vádakat is, csak hogy mielőbb befejezzék ügyemben a nyomozást, s szabadulhassak innen. Egyetlen feltételt szabtam magamnak: semmi olyat nem aláírni, amivel más, még szabadon és itthon tartózkodó embertársamnak bqjt, kellemetlenséget okozhatok. A többiből meg majdcsak kivágom magam. Hadnagyom sorra vette a június-júliusban felvett jegyzőkönyveket, s azokat újból átbeszélte velem. Nagy meglepetésemre a jegyzőkönyvek számos részletét nem is firtatta. Szóba sem került az a kérdés, hogy az 1936/38-as években Berlinben milyen kapcsolataim voltak az angolszász katonai attachékkal. Mégsem angol vagy amerikai kém leszek? Volt főnökömmel, dr. Andorka Rudolf vezérőrnaggyal, későbbi madridi követtel való érintkezésem sem érdekelte. Mi készül itt? Két hónappal azelőtt még mindenáron arra akartak rábírni, hogy ismeijem el: 1945/46-ban kifejtett „hűtlen” viselkedésemet a honvédségnél Andorka irányította. És más olyan részletekről sem esett szó, amelyekre azelőtt napokat pazaroltak, hogy valahogy rámbizonyítsák vámjaikat, s rá- kényszerítsenek azok elismerésére. Ezek a kihallgatások itt naponta 4—5 óra hosszat tartottak. Ellentétben a júniusjúliusi periódussal, nem készült naponta jegyzőkönyv; hadnagyom érdeklődésemre azt felelte, hogy az egészet majd a végén írom alá. Meddig tartott ez így? Két héten át, megállás nélkül. Október első napjaiban már mintha a vége felé jártunk volna. S akkor - nem kis meglepetésemre - három-négy napig megint erjedni hagytak. Újra a kétségbeesések, találgatások, nem tudtam mire vélni a dolgot. Aztán, anélkül, hogy viszontláttam volna hadnagyomat, kihoztak a zárkámból, el kellett adnom a pokrócomat. A fogda előterében újra „felmancsováztak”, és így, bilincsbe verve kísértek a Csengery utcai kapuhoz. Ott be kellett ülnöm egy Pobjedába, amely rögtön indult is velem és polgári ruhás, a kezét állandóan felöltője zsebébe süllyesztő kísérőmmel. Fogalmam sem volt arról, hogy mi célja van a kocsikázásnak, hangtalanul ültünk egymás mellett. Kereszteztük a Sztálin utat, áthaladtunk az Álmássy téren, kitértünk a Rákóczi útra. Csodálkozva néztem a járókelőket, szabadnák látszottak és érdektelennek sorsom iránt, a villamosmegállóknál, kereszteződéseknél be-be- bámultak a kocsiba, és bizonyára fel sem ötlött bennük, hogy egy politikai foglyot látnak, akinek hátracsavart kezén macsova van, kísérője zsebében pedig kibiztosított pisztoly. Tehát semmit nem adtak arra, hogy esetleg valaki felismerheti a foglyot? Fényes nappal? Nem. Nem hinném. Arra gondolok, hogy az embereket már darabszámra mérték, amolyan járkáló hulláknak. Tudjuk, az egyén egymillió osztva egymillióval-t jelentett. És mind potenciális osztályellenség, kém, diverzáns. Nem a „mi kutyánk kölyke” tehát. És különben is: majd sorra kerülnek. Végül is hová kocsikáztatok, Pali bácsi? Amikor rádöbbentem az útirányra, ieges rémület fogott el. A Rákóczi útról a Csokonai utcába fordultunk be. Itt volt az ÁVH egyik leghírhedtebb börtöne. Szabad éle533
