Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Fabó Kinga: Végrehajtja és elszenvedi (A hermeneutika mint a medialitás filozófiája) (tanulmány)
Kratüloszban. Mint közismert, Platón itt két szélsőséges álláspontot ismertet. A két szélsőséges álláspont azonban, sőt már magának a kérdésnek a megfogalmazásmódja is egy közös előfeltevésen alapul: azon, hogy vannak előzetesen ismert dolgok, amelyekre a szavak mindenképpen csak utólag referálnak: vagy konvencionális, önkényes módon, tehát (egy előzetes?) megegyezés alapján; ebben az esetben a szó tisztán jel. Vagy a természetes hasonlóság „jogán”, azaz motivált módon: akkor a szó tisztán képmás. A szavakat tehát, akár jelek, akár képmások, mintegy „elővesz- szük” valamiféle raktárból vagy repertoárból, és utólag feleltetjük meg őket a már előzetesen ismert dolgoknak. A tiszta jel soha nem saját tartalmat juttat érvényre, így a léte és a jelentése közötti különbség abszolút. A jelet kizárólag a rendszerben elfoglalt helye definiálja jelként. A jel mindig létesített, mindig bevezetett, tehát valamiféle előzetes, nyelvi megegyezést előfeltételez. A tiszta képmás ezzel szemben mindig saját tartalmat juttat érvényre, a leképzettet ábrázolja, jeleníti meg ilyen vagy olyan módon, közvetlen vagy közvetett formában. Így azt gondolhatnánk, hogy a léte és a jelentése közötti azonosság az, ami abszolút. A helyzet mégsem így áll, mert ahol leképezési viszonyt tételezünk, ott mindig van távolság, tehát a lét és jelentés közötti azonosság nem lehet abszolút. Gadamer szerint a nyelvi szó se nem tiszta jel, se nem tiszta képmás, hanem maga a jelentés. Ha már, akkor inkább a képmáshoz áll közelebb, azzal a különbséggel, hogy nem leképez, nem reflektál (tehát nem előfeltételez egy előzetes nyelvi megállapodást), hanem benne közvetlenül és azonnal maga a dolog, vagy talán inkább a dologszemlélet mutatkozik meg, ti. csak így lehetséges az, hogy ugyanazt a dolgot a különböző nyelvek különböző szavakkal nevezik meg. Gadamer szerint a modern nyelvészet egésze azon a félreértésen alapul, hogy a szó jel, s mint ilyen, másodlagos ahhoz a létezőhöz képest, amelynek a jele. — Mert valójában éppen ellenkező a helyzet: a szó nem utólag referál egy már meglévő, addig név nélküli entitásra, hiszen a létezők (dolgok) eleve nyelvi természetűek: a nyelv artikulálja őket, köztük különbséget tenni csak a nyelv segítségével tudunk. A szó nem a megismerés aktusának befejeztével képződik, nem kívülről és utólag csatlakozik a dologhoz, hanem a szó magának a megismerésnek a végrehajtása: ott van már a megismerés kezdetén, és az ismert is csak rajta teljesedik be. A szóban maga a dolog mutatkozik meg, „jut szóhoz”. A szó csak annak révén szó, ami megszólal benne, és az, ami megszólal benne, csak benne szólalhat meg. Mivel a szóban azonnal a dolog van jelen, a szó nem reflexív aktus révén keletkezik. így ő maga sem tárgyiasul, hanem eltűnik, megszűnik, feloldódik abban, amit megmutat. 2. A nyelv nem leképezi, nem tárgyiasítja, de nem is tükrözi a létet, hanem lényegileg azonos vele: a lét abban áll, hogy és ahogy az a nyelvben megmutatkozik. Ahogy a nyelv nem reflektált gondolkodás eredménye vagy tárgya, ő maga sem tárgyiasítja, teszi tárgyává a létet. Ez fontos különbsége, szemben mondjuk a tudománnyal, amely tárgyiasítja és fixálja módszerével nyert ismereteit, amelyek így tőle függetlenné vált objektivációk formájában rögzülnek, halmozódnak és ha- gyományozódnak, szemben a lét-nyelv viszonylatában megmutatkozó léttel-nyelv- vel, amelynek sem együttese, sem egyik vagy másik tagja nem rögztíhető ilyen formán. Nyelv és valóság viszonya tehát nem leképezés, nem hozzárendelés, nem tárggyá tétel, hanem tükörviszony: saját léte szerint megragadhatatlan összetartozás. Más szavakkal: a nyelv nem referál a valóságra, hanem azonos a számunkra- való valósággal. Mint láthatjuk, Gadamer a közvetettségeket, a hierarchiákat szünteti meg. Nála nem a nyelv és a valóság, vagy a nyelv és a lét között áll fenn valamilyen viszony: leképezési, hozzárendelési stb., hanem magának a nyelvnek a használata, a beszélés maga már a lét egészéhez való viszony kimondása és megszólaltatása. Lét-nyelv viszonya ugyanúgy nem alá-fölérendeltség, mint ahogy nyelv-filozófia viszonya sem. A nyelvnek mely tulajdonságaira alapozza Gadamer ezeket a megállapításait? 486
