Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Fabó Kinga: Végrehajtja és elszenvedi (A hermeneutika mint a medialitás filozófiája) (tanulmány)
lasztott, de egyértelmű rendszerére. Az még senkinek sem jutott eszébe, hogy az élő, működő nyelvet vegye szemügyre a maga tényleges valóságában. A ma standardnak számító szemantikaelméletek ilyen vagy olyan formában mind feltételeznek vagy konstruálnak egy nyelven kívüli világot, vagy szűkebb értelemben egy ontológiát, amelyre a nyelvi kifejezések referálnak, amelynek a nyelvi kifejezések megfeleltethetők, illetve amelyet a nyelv egésze leképez. Világos, hogy itt a „nyelven kívüli valóság” fogalma teljesen formális, mert csak ahhoz szükséges, hogy a mondatoknak egyáltalán jelentést lehessen tulajdonítani. A logikai szemantikákban, amelyeknek tudományelméleti kerete általában az elsőrendű predikátumlogika vagy valamilyen típusnyelv, a mondat jelentése egyenlő azokkal a feltételekkel, amelyek mellett a mondat igaz. Ebből következik, hogy az ilyen típusú szemantikák az igazság korrespondencia-elméletét fogadják el, illetve annak formalizált változatát: a Tarski-féle, a tárgynyelv és a metanyelv viszonylatára kidolgozott igazságdefiníciót (= „A hó fehér” mondat akkor és csak akkor igaz, ha a hó fehér.). — Mindezek az előfeltevések annyira magától értetődőeknek számítanak, hogy bizonyításuk szükségességének a kérdése eleve föl sem merül. Fokozottan érvényes ez arra a tételre, amelyen az egész újkori, Gadamer által instrumentalistának nevezett nyelvtudomány alapul, hogy tudniillik a nyelv önkényes jelrendszer. Tudtommal Gadamer az első jelentős gondolkodó, aki ezt a szentnek és érthetetlennek vagy inkább abszolút evidensnek, axiomatikus érvényűnek számító tételt elveti. Gadamer azokat az eredményeket, amelyeket a modern nyelvtudomány jelentős „vívmányainak” szokás tekinteni, mind megkérdőjelezi, és egy gyökeresen más hagyományhoz nyúl (pl.: a középkori teológusok tanítása az Igéről); illetve a konszen- zusszerűen érvényben lévő nyelvi-nyelvfilozófiai előfeltevéseket is sorra átértelmezi vagy cáfolja. Szerinte a nyelvnek az a fogalma, amelyből a modern nyelvtudomány és a nyelvfilozófia kiindul, alapvetően elhibázott, téves. Gadamer a lét és ezzel a nyelv létmódjának a megvilágításához (itt nagyon fontos ez a szó: a dolgokat csak megvilágítani tudjuk, és ez a legtöbb!) három olyan analógiát használ, amelyek ugyanannak a dolognak a különböző és mégis összetartozó aspektusai. Ezek: a játéknak, az isteni személyek folyamatának és a Szépnek a létmódja. Bár ezeknek az analógiáknak a leírása nála ritka-különös szépségű, a szónak egy mélyebb, metafizikai értelmében is, most a rövidség kedvéért csak azokat a mozzanataikat sorolom fel, amelyek külön-külön és együttvéve is a lét és a nyelv létmódját mutatják meg számára és így számunkra is. 1. A játék létmódját Gadamer a természetes nyelv játék szavából kiindulva alapozza meg, mégpedig úgy, hogy elsősorban a játék szó konnotatív és metaforikus jelentéseit veszi fgyelembe (ennek módszertani fontosságáról később). így jut arra a következtetésre, hogy a játék létmódjának (közbevetőleg: a művészetének is) a lényege az, hogy mediális természetű. Mint ilyen, modellje a lét és a nyelv létmódjának. 2. A szó, illetve a gondolat (általánosabban: a lét és a nyelv viszonya) az isteni személyek folyamatának is analogonja. Az inkarnáció, az üdvözítő tett, vagyis a Fiú kibocsátása az Atyából olyan előjövetel, amely ugyanakkor teljes magábanmaradás. Bár az isteni szó csak egy, amely a Megváltó alakjában szólalt meg, az üdvtörténet léte elválaszthatatlan hirdetéséről, hiszen üzenet. Így és ezért egyszerre Egy és sok. 3. A Szép létmódja a kiviláglás és a megmutatkozás. Saját fénye van, és benne önmaga mutatkozik meg: létében közvetlenül van jelen. Átvilágítva valami mást, önmaga válik közvetlenül jelenvalóvá. A Szép és a fény metafizikája egyben a lét és a nyelv tükörviszonyához is közvetlen adalék, illetve analógon: a kettő együtt ugyanúgy spekulatív struktúrájú, ahogyan a lét és a nyelv: egyszerre „ő maga” és a „képmás”. A Szép, ahogyan a lét is, önmagában hordja saját igazságát. A fenti analógiák után nézzük meg, mi mindent állít Gadamer a nyelvről. Mint majd látni fogjuk, ez a felsorolás, ezek a különbségtételek csak ideiglenesek: pillanatnyi módszertani jelentőségük van csupán, hiszen a végén önmagukat szüntetik 484
