Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Borbándi Gyula: Népiség és emigráció (tanulmány)

azzal a többségi emigrációs nézettel, hogy mivel lényegi és szerkezeti változások nem történtek, Nagy Imre kísérlete a kommunista rend megszilárdítását és csekély módosítását ígéri csak. Akik így gondolkodtak, szem elől tévesztették, hogy milyen jelentős társadalmi erők szabadultak fel és ezek révén sokszorosan növekedhetik a hatalmon lévőkre nehezedő társadalmi nyomás.

Ebben a történelmi helyzetben vert gyökeret a Látóhatár politikai íróiban a — főleg Kovács Imre által körvonalazott — gradualista elméiét, amely szerint a gyökeres fordulatnak nem lévén lehetősége és esélye, csak a kis lépésekben, az apró változásokban lehet bízni. Minden, akármilyen jelentéktelen formai változás is előbb vagy utóbb a tartalmat érinti. A sikeres kis lépés kedvező alapot teremt a következő lépéshez. Az egymást követő kis lépések végül is az egésznek a módosulásához, megváltozásához vezethetnek. A gyakorlatban ez úgy festett, hogy nem szabad választásokat és a termelőszövetkezetek felosztását követeltük, mint legtöbb emigráns társunk, hanem — ne feledjük el: az 1953 és 1956 közötti évekről van szó — a lakosság, közelebbről a társadalmi intézményekben és szövetkezetekben működő emberek demokratikus jogainak kiterjesztését, nagyobb mozgási lehetőségét, az autonómiák növekedését. Ezt sokan úgy magyarázták, hogy alapjaiban elfogadjuk a moszkvai modell magyar változatát és amikor a gradualista folyamat konkretizálása során arra utaltunk, hogy Mágyarországnak az első lépések summájaként Jugoszlávia állapotát kellene elérnie, ránksütötték a titoizmus bélyegét. És még nagyobb megpróbáltatásokat kellett néhányunknak elviselnünk, amikor 1956 tavaszán azt írtuk a Látóhatárban, hogy az amerikai politika is átállt a békés együttélés taktikájára, Kelet-Közép-Európa felszabadításának koncepciója többé nem érvényes, az érintett országok nyugati katonai segítségre nem számíthatnak, bármit enged is sejtetni az amerikai propaganda. Az 1956-os magyar forradalom igazolta nézeteinket, de nem mentett meg attól, hogy ellenfeleink bosszúja elérjen minket.

A forradalom után nyugatra került menekültek között, 1948—49-hez hasonlóan, újból viszonylag csekély volt a népiek aránya. Ismét kisebbséget alkottak azokban a szervezetekben, amelyekben a forradalmi emigráció tömörült vagy amelyeket az új menekültek feltöltöttek. Az ismertebbek közül említést érdemel Kiss Sándor, Horváth János, Peéry Rezső, B. Rácz István, Boross Lajos, Benkő Zoltán, Sztáray Zoltán, Nyeste Zoltán, Varga József. Kezdetben majd valamennyit a Strasbourgs Forradalmi Tanács szervezői és vezetőségi tagjai között találtuk, a későbbiek folyamán azonban szétszóródtak és ki a szellemi-művelődési, ki a politikai életben keresett működési teret. A régi és az új politikai emigráció egyesüléséből keletkezett és a Nemzeti Bizottmány helyébe lépett Magyar Bizottságban a népiek aránya Kiss Sándor révén valamit javult. A Magyar Bizottság reprezentatív jellegét csökkentette a szociáldemokraták távolmaradása, de a Bizottmánynál jobban tükrözte a negyvenötös színképet, amennyiben többségében kisgazdapárti politikusokból, további parasztpártiakból, keresztény néppártiakból és a forradalmi szervezetek némileg negyvenötös alapon álló képviselőiből tevődött össze. Ebben a környezetben a Nagy Ferenc, Kovács Imre, Kiss Sándor és Sz. Szabó Pál által megtestesített népiség a korábbinál jobban hallatta hangját. Az említettek közül különösen az első három az elkövetkező két évtizedben és a Magyarországon bekövetkezett változásokkal párhuzamosan mind következetesebben érvényesítette azt az álláspontot, hogy a nemzetközi helyzet alakulása, a két világhatalom közötti viszony módosulása nem maradhat hatás nélkül a kelet-közép-európai kommu454