Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
ra vetítették, ő unottan fordította el azokról szemét, a tájak érdektelen, egymásba mosódó sávokká szürkültek, magukba olvasztva az orvosi kart, s annak még az ajtót sem kellett megnyitnia ahhoz, hogy megszégyenülve és nyomtalanul elsompolyogjon, mit tálaljak ma vacsorára, járult elé hebegve a már- már száműzetésétől tartó szakács — unom, minden ételed ízetlen tapló, ámbár jobb híján, talán mégis, utolsó vacsorára gyermekeit kívánta felfalni, a szakács ritka fűszerekkel marinírozta őket, az első falat még csak valahogy, azután félretolta a tányért, unalmas, mindamellett ez a nevezetes vacsora az ország népének felszabadító példaképül szolgált, az állampolgárok ezután nemcsak gyermekeiket trancsírozták gátlás nélkül s méghozzá pácolták a legjobb receptek szerint, hanem a gyenge eledel fogytán már rágós húsú szüleiket sem átallották a bográcsba dobni, a mennyezet közepén a csillár 'kristálycsengői egy tizenhatod ütem idejére felikápráztak, alighanem rövidzárlat szólt az apró ko- morna és apró szaporákat csengetett az ügyeletes szerelőnek, a szerelő nem hallotta, a felkáprázó hang átszakította a dobhártyát, ez volt az a történés a nemtörténésben, amikor az idő kíváncsiság marta rovátkái a tükörlapot egyetlen unalomfoltban ellepték, ez volt a nemtörténésben az a történés amikor a tükör megrepedt, reccsenő hármashangzat akkord egybefolyó dübörgés — ez voltam hallotta: ez vagyok ez leszek a szerelő nem hallotta az apró csilingelést, a szerelő nem érkezett, a komorna nem hallotta a reccsenő dübörgést, a komorna folytatta: asszonyom, kedves testőröd szeretne utoljára lábad elé borulni — nem hallotta, s most annyi himnuszban magasztalt pálmaág karja hanyatlott jobbra, hanyatlott balra s már csak annyi ideje maradt, hogy ámyszavát kilehelje: UNOM hatalmas unalom volt az, az egyre ritkuló, s a hajnali derengésben már oszladozó árnyak között csak egy apró komorna tett-vett, hogy mire a felkelő nap az ablakpárkányt érinti minden rendben, ruhákat a szekrénybe, külön a vasalni valót, külön a selymet, külön a kasmír gyapjút, tisztította a tükröt, futólag feltűnt a keretről a rovátkák hiánya, úgy látszik, idő mégsincs, sietett, tovább fényesítette, hogy mire a felkelő nap, belenézni sem érkezett, még észrevenni sem, hogy árnyakat fényesít, hogy ő maga is árny hatalmas unalom volt az, hatalmas árny, de nem annyira hatalmas, hogy árnyörvénybe sodorva megfojthatná az árnnyá nem sápasztható, a tojáshártyánál finomabb gyöngédet, azt az erőset ott, ahol az igen és a nem, a fény és az árny, a férfi és a nő álcája a láthatatlan orsó látható káprázata, a pergő orsó lepattanó szikrája, a soha meg nem tapadó, a soha ki nem oltható, az önmagát soha meg nem unó új álomra ébredve, veszítve férfiarcát, veszítve nőarcát (az elvásott nem — es — s é g végérvényesen ámyfogó martaléka), a szikra, az olthatatlan forgácsa, ködgomolyagában, szenvedésárnyainak tömlöcében még hánykódott, sercegett, a természetfeletti természete az eszmélés meddő vajúdása, kiszabadulni, megszabadulni, árnyak itatta lihegése felverte az erdő nyugalmát, hör- gését az állatok nyüszítése visszhangozta, a föld hasa görcsben vonaglott, árnyhálózta füle nem hallotta a szálfák nyikorgását, nem az állatok vinnyogását, 45
