Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Balázs Attila: A titokzatos Afrika, Meghalt B..., oda az A..!, Mozgólépcső (kisprózák)
Mozgólépcső Gyermekkoromban gyakran ellátogattam egy bizonyos idős hölgyhöz, aki azóta már rég megboldogult. Csendes, penészes kis lakása volt néki a sörraktár udvarának legvégén, az egykori sörgyári muralovak tőszomszédságában. Ma is emlékszem pontosam az öregség és a kiszuperált igavonók keveredő, súlyos szagára. Vagy inkább: édeskés-fanyar illatára. A néni leginkább kötött, békésem átkötögette magát a másvilágra, miközben a lovak szüntelenül ettek a jászolból, hátul meleg lógombócokat potyogtatva, mintha egyetlen feladatuk a széna átdolgozása, brikettírozása lenne. Az udvar eme csücskében megállt az idő, vagy legalábbis lelassult. De most nem az idő témájára szeretnék okos mondatokat szerkeszteni, a lovakat is csak azért említem, mert szeretek róluk beszélni, szeretem őket megsimogatni, olyannyira, hogy ennek nem tudok ellenállni. A lovak néha beledobbantottak, horkantottak, nyerítettek és csobogtak a csendbe, de ez nem zavart senkit. Mindenki szerette ezeket a vén csatalovakat, legalábbis megtűrte semmi haszon fejében. Karácsonykor pedig az idős hölgy gyertyákat is gyújtott az örök szeretet jeléül, majd letérdelt egy fiatal partizán harcost ábrázoló fénykép előtt és hosszan imádkozott. Az ima végén keresztet vetett, majd kitörölte a könnyeket a szeme sarkából, s mézes dióval kínált. — Egyed, ez tiszta tulipánméz! — mondogatta. Nagyon kedves volt, és egy kicsit hibbant, de ez engem nem izgatott. Evés közben elnéztem, nézegettem a fényképet, a néni lóarcú fiát, akit a háborúban lőttek ki a sorból. Fernandelábrázat, nagyon-nagyon csúnya szegény. Boldogan vigyorgott a lencsébe. Ügymond öt perccel a felszabadulás után oltotta ki életét egy utolsó, vaktában leadott lövés, amikor már bejelentették a világégés végét. Így tulajdonképpen már a felszabadulásban lelte esztelen halálát. Ráadásul a néni tudni vélte, hogy — sajnálatos félreértés folytán — a gyilkos golyót nem az ellenkező oldalról küldték, de erre nekem nincs semmi bizonyítékom. A végeredmény szempontjából tulajdonképpen mindegy. A néni is már régen halott. Érdekes az, hogy ez az idős hölgy, akinek a nevét mégsem árulom el, a kötögetés mellett festegetett — amatőr alapon. Amennyire vissza tudok emlékezni, pocsék műveket eredményezett ez az ő igyekezete, szinte minden mércén aluliakat. Például nem ismerte a perspektívát. Bár az is lehet, hogy ennek mélyebb értelme van, s ő azért mellőzte azt ősi megérzésével, mert valójában nem látott perspektívát iszonyú magányában, konokul készülve az Úristennel való nagy találkozásra, aminek bekövetkeztében nem kételkedett. Volt, ahogy volt, az öregasszonyt elkerülte a kortárs festészet legenyhébb szellőcskéje is, hacsak ezt a bizonyos perspektívátlanságot, távlattalanságot nem tekintjük modern vonásnak! Jól az agyamba vésődött a vén festőnő egyik „remekműve”, amelyen egy vigyorgó, ismerős Fernandel-ábrázatú baka kenyeret nyújt az éljenző, boldogan és színpompásan kavargó népnek. Ennyi történik ezen a vásznon, azaz az istálló oldalából szakított lezoniton. Ha egész közel léptünk hozzá, rejtett motívumokat fedezhettünk fel. Példának okáért azt, hogy az üdvrivalgó nép 431
