Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
sem előbbi dicsőségére, sem kudarcaira nem emlékezett, egykori kiütések, hólyagok, a beteljesedett déli pillanatban az arany térben fügét mutató árnyak, az éjféli pillanat zárt szemhéján vibráló zöldezüst ujjak ismeretlen rejtekükbe mind visszahúzódtak, nem ismert elmúltat, a színe elől láthatatlan kulisszáik mögé süppedt lények morzsányi maradékot sem hagytak maguk után, olyasmit, amit példának okáért emléknek nevezhettek volna, a kegyelet és a jövő gondja így egycsapásra szűnt meg, nem kellett többé a régiségből az annale- seket kiásni, címerpajzsokról a ráülepedett rozsdát lereszelni, újra aranyozni, ősi törvényekre hivatkozni, számításokat elavult képletekből levezetni, csak semmi igazolás, mindez a csigahéjba fulladt árnykorszakban még az új vívmányok patinás, igaz, papírmasé-másolat díszeként szolgált, történelmet, valami elsüllyedt világról, tisztán a megszokás tehetetlen fogaskerekének járata miatt (az intézmények maradtak változatlanok) tanították, a kötelező népoktatásban énekszóval skandáltak az óvilág szörnyeiről, az ormótlan bálványokról, undorító fenevadaikról, akkor régen, kicsiny és nagy ezeket cipelte hátán, hajcsárait kölöncként húzta maga után, „de most már vége, letűnt a zsarnok, győztünk örökre”, az iskola betonfalai a lelkes dal refrénjét betontorokkal visszhangozták: „itt az aranykor — kor — korr — hujjá!” s aki nem elég hangosan — zsupsz — moslék a szájába, majd fennen tovább: „aranykoszorút az ökörre — az ökörre —” és akit a kiszámolósdiban ökörnek nyilvánítottak, azt már vitték is az örömáldozatra — örökre, a karének kiloccsant az utcára, a járókelők sarkukkal kikopogták a taktust, és habja felcsapzott egész a sziklavár csúcsáig (utóbbi az örömmámor keltette figyelmetlenségben az elsüllyedt korszakból teljes fenségében odamerevedett), majd lecsapódott a lapály mocsaraiban éneklő békákig, valamint az énekfogytiglanra ítélt kényszerárnyakig, a szépség és fiatalság ellenségét, a múló időt ily biztos ösztönnel kiküszöbölve kívánságait is ennek megfelelő stílusban fogalmazta: most rögtön! de iziben átszökkent egy másik moströgtönre, ehhez elsősorban a divattervezők álltak készenlétben, valójában semmi lényeges különbség, legfeljebb alig észlelhető hangsúlyeltolódások, annál kevésbé, mivel mágnessugárzásának hatása alatt a többiek sem emlékeztek előbbi inkarnációikra, de még előbbi perceikre sem, ilyenformán mindazokat, akik számítottak s hasonlóképpen azokat, akik nem számítottak, egyszóval a többséget az árnyalatváltozások nem zavarták meg, a kisebbség egyre vékonyodott, végül is észlelhetetlenné lapult, végül is többséggé,-------uraim (a hölgyeket, lévén ő az egyetlen) (boldog akarok l enni) (meg sem szólította) kiterjesztem birodalmam, országunknak súlyosabb tekintélyre van szüksége, mit a mendemondák császárai — moströgtön! — a hadvezérek semmitől sem rettentek vissza, a közkatonák egyedüli kívánsága: meghalni érte, lehetőleg moströgtön, a divattervezők mellett a birodalom erős támaszai a történelemtudósok lettek, utóbbiak azon tanaikkal, melyeknek ösz- szefoglaló neve: ez mindég így volt, ha nem is ilyen tökéletes alakban, előbbiek viszont a most másképp címen rendezett vasárnapi divat- bemutatókkal közvetlenül irányították az akadémiát, a haditanácsot és kivétel nélkül moströgtönmásképp, ám a közfülekben ez úgy hangzott: ugyanúgy (erősen boldog akart lenni) moströgtön, mert tüzelte a kíváncsiság, az újonnan meghódítandó tartomány, földrész, bolygó, állócsillag miként fogja ragyogását a visszaverődéssel fokoz(semmi sem változott, mert egyet nem felejtett: boldog akart lenni) 43
