Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 5-6. szám - Szávai Géza: Nőfelmutatás (novella)
telt volna Katicától, ha éppen olyan a kedve, ki is telt volna tőle, hogy megforduljon a fejében, hogy ijesztgessen, a német az udorból parancsolt le, a kaszát a nyakamba akasztotta, hogy vágja le a fejem, s a kasza nyelét fogva vezetett át az udvaron, menni kellett, ha nem megyek, a penge a nyakamba vág, át az udvaron, a megpakolt trénszekerekig, anyám siránkozott, s amikor a szekér mellett félredobta a kaszát, a szekérre mutatott, megrázott, megfenyegetett, a térdével az ágyékomba döfött, nem erősen, de helyben végigfutott a lábamon valami meleg, valami sűrű, azt hittem vér, elöntött a vér, pedig csak összehúgyoztam magam, s fel kellett ülni a szekérre, hajtani a lovakat Németország felé, csak az erdő alatt mertem leszökni s elfutni a fák között, utánam lőttek, de nem futottak utánam, hazamenni féltem, az se jó, ha az embernek a háza a falu közepén van, a főút mellett, a katonák keze ügyébe esik, csak a falu széléig, Domokos Andrásék kertjéig merészkedtem, a kertben Katica sarjút kaszált estére az állatoknak, a fejemet is nyugodtan lekaszálhatta volna, ahogy ott csúsztam-másztam a fűben. — Az, hogy édes, még megy, de a vita románul csak szarvasmarhát tesz. — No, és a tehén nem szarvasmarha?! — De igen, szarvasmarha. Ennek arra sincs érzéke, hogy kihallja a szavak mögül a röhögést, ha nem röhögöd szembe, akkor nem tudja, hogy kikacagták, ez csak megy előre, a nagy hájas fenekével szinte söpri a földet, beleütközik vele mindenbe, fenéken rúgod, csak vigyorog, mert nem érzi, apám, ha szólsz neki, hogy fenékbe rúgtalak, csak akkor sértődik vérig, akkor még arra is képes, hogy kihúzza, felfújja magát, akkor a teste is képes idomulni, a kocsi is másképp megy, nincs lomhán lemaradva a bal fele. Az vagy te is, szarvasmarha, hülye fatökű, csak szarvat érdemelsz, majd odarakja a jókicsilágyasszonykád, ha már eddig nem rakta oda, még meg se felelhet neki az ember, mert rá van szorulva, az önző istenit az anyádnak, csak ő és ő, legelői mindig ő, ha az embernek akad egy kis intéznivalója s rászorul, az olyan nem szeretem dolog. — Nem húzok be az udvarra, hanem nekifordulok a kapunak vagy a ház falának, mert ki kell nyitni az ajtót, de így a köposz* nem lát semmit, csak egy falat. — Az bizony jó lenne. — Ledobom a zsákokat, becsapom az ajtót, s amíg elintézem az intéznivalómat, várj a kocsiban. Ha akarod, meg is járhatod magad vele időközben. Még ez lenne a legjobb, de nem szeret vezetni, ilyent se láttam férfiemberben, hogy ne szeressen vezetni, de még felfordítaná valahol a kocsit s a köposzt, elgondolkozik, az ember azt hinné, hogy valamire erősen figyel, de nem figyel, biciklivel is lement az útról, a kukoricásban vette észre magát, elgondolkoztam, neki ez csak ennyi, hogy elgondolkozott, én ha elalszom s álmodok, akkor se viszem le a kocsit az útról. — Na, ez alá a fa alá húzok vissza, itt várjál meg, s ha elmennél a kocsival egyet fordulni, ide gyere vissza, én az ablakból idelátok. Kellett nekem belemenni ebbe a krumpliügybe, akkor viszont lett volna más ügye, mindig van valami ügye, de legalább szolgálatkész ő is, na arra a fehérnépre kíváncsi volnék közelebbről, de nem dicsekszik vele, egy tömött rucának néz ki messziről. — Csak nyugodtan, táti, nyugodtan, még messze vagyunk. Nyomja odébb a lábával azt a katonaládát. • konok, makacs 412
