Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5-6. szám - Varga Imre: Nap és Hold között a rét (vers)

az orgonabokrok aljába. Naponta kellett érintenem, örökkévalót a titokra héjazódó idő: a testem. Hozzányúlnom, hogy legyek. Hogy kapcsolatba kerüljünk a másik, önmagáim idejével. Érzelmek melegsége, valami csendes szomorúság az anyaggal.

Hideg volt a kő. Folyami, fekete foltos; csillámos is. Képzelődtem a sorsról. Betöltendő forma volt, lett, melybe testem majd belenő, belefér, s mellé még valaki kedves. De ez talán nem is. Táskát lóbálva. hazafelé az iskolából, föl a templomúton, a bokrok rejtekébe, ahol a kő. Nehogy elmulasszam! Mert történik valami. Nagyon megtörténik. Elfeketül a nap. S a nyári tarlók fölött lángoló kereszt berreg föl az égen. s tűzben porladnak el libáim, labdám, és üszkös feketeség az erdő. Szurokfák! Naponta megérintem titkomat. Naponta a múltat. Naponta, ami lesz majd, amikor már.

A kőhöz érve nincsenek. Szétfoszlik, amin jöttem, amiben jöttem: az út és ruhám. Ez a folyami kő, patakkő, a teljes jelenvaló. Kiválasztott. Engem. Tudunk egymásról. Ilyen fogható titkokhoz azóta sem. S ki tudja majd ezután. Követ? Szobrot? Bokrot? Virágot? Felhőt? Lángot? Esőt?

3.

Elhagytam őket, hallva odakintről még beszédet nevetést. Halva.

A sárgafalú alagút két végén földből kivájt lépcsősorok meredtek odaföl. Fülemben tanakodnak. Aztán a túlsó oldalról is, ahová indultam volt. Egyszerre két helyről. A lépcsőkhöz közeledve: vonatzakatolás a hátam mögül. Kaptattam föl a fokokon, hátra-hátrafordulva képzeletben, de a szerelvény még nem ért oda. Vonatkattogás, folyton, mintha közeledett volna, gondoltam, közelednie kell, de még a lépcsősor tetejére érve sem láttam, hogy befut a szerelvény a sárga üregbe. Pedig akartam. S csakis ezt! Azt vártam, fény lesz odafent. De: félhomály, padlástérben; botorkáltam, bele-belebotolva egy tárgyba, bőrköténybe, megfeketedett, fasulykolóba, s aztán a följárat közelében, a nyílást elzáró deszkalap mellett lekuporodtam, és egy maréknyi gabonát vettem föl a pelyvás, törekes kupacból, hogy kiszeleljem.

Zab volt, s egy-két rozsszem is közötte. Egyet szétrágtam lassan, gondolkodva. Konkolyt, bogáncsot, göröngyöket sodortam arrább és félhomály volt, vékony gyökérkék neszeztek fönt a kézzel már el nem érhető magas térben. Nyirkos földillat volt, erjedés szaga. Köveket éreztem halomba rakva néhány lépésnyire a vékony zöldes vízerecske íze csillant

egy kemény agyagtömbön. Addig ne érjen véget ebből semmi, míg meg nem magyarázom. Lebegett kétségbeesve az ész, de a kéz erősebb, bele-belemarkolt az ocsúba, fölemelte, megrágcsált, fogak, szájpadlás, nyelv, nedvek, egypár gabonaszemet,

lenyelte.

403