Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
madikat és mint aki a másik kettőt, csak idő kérdése ez, maga alá teperi, megfékezi, megbosszulja, száműzi, megsemmisíti, azok ketten, a cinkosok egyelőre összetartottak, néha szerepet cseréltek és csak az egyik jelent meg, de ő tudta, mögötte ólálkodik a másik, mindenesetre (egyelőre) kijátsszák, ellene, örökösen ellene, ebbe bevonják a családot, néha kisfia tejesüvegén vörös folt ütött ki, hogy azután szürke árnyként leánya harangszoknyájára szökkenjen, a család még csak hagyj án, az amúgy is született ellenség, a nemérintés szabályait senkire sem kell szorosabban alkalmazni, de, különösen a viharos éjszaka óta az ide-oda remegő folt hol a hallgatóság, hol a választók, hol a személyzet, de leginkább a nők arcán, különösen, ha úgy tettek, mintha feszülten figyelnék minden szavát, különösen ha rámosolyogtak, mihelyt egy nő kedves hozzám, tüstént irtózat fog el, szerette mondogatni, persze a nők ezt eredetisége jeleként fogták fel és még buzgóbban körülnyaldosták, ám ő tudta, bizonyosan tudta, s erről az egyre tüzesebben égő hólyagok tudatták, a nők hazudnak, a foltot látják rajta, meg az árnyékot, azon nevetnek, csak azt várják, távozzék a katedráról, a színpadról, a gyűlésről, a vezérlőfülkéből, a haditanácsból s máris rengő hahotában törnek ki, úgy látszik közeledik a nap, amikor mindenki látja rajtam, sőt nem is lát egyebet, csak azt a foltot — azt a szennyet — azt a szégyent — azt az árnyat — az ősellenséget, és ha tudta is, nem ez a végső szó, amivel ráolvasva nevét, megsemmisíthetné és ha szinte tapinthatóan surrogott is a legváratlanabb és legalkalmatlanabb pillanatokban felhomályló árny körül egy másik, képtelen volt nem érzékelni, a z annak az igazi neve-------viszont, mihelyt a homlokát kerülgetve sistergett--------így, v alami töményebb és élesebb és végső helyett az elcsépelt ősellenség tolakodott fülébe, szájába és már akkor is ismételte, ha pohár vizet kért, ha hadműveleti parancsot adott ki, egyszerűen kibuggyant ajkán, lehetetlen, ne hallanák a mások, a többiek, az idegenek, igen, s amint a hadijelentés széteső két lapiából a sorok közül vastag betűkkel és több nyelven újból kiugrott a szó ŐSELLENSÉG, hirtelen az evidencia erejével repesztette meg homlokát — a sötét fény, hogy nem jöttem rá eddig, ami pedig íme kézenfekvő, az ősellenség!? dehogyis én teremtettem, épp ellenkezőleg, ő az idegen, ők, mind ellenem, valamennyien és ősidőktől fogva, rámvicsorog, és a papírlapra vissza- vicsorgatta még ép fogsorát, hosszas, égő sajgástól, settenkedő árnyaktól népesített elmélkedéseinek végső következtetése nem is lehetett egyéb: nemcsak a többiek szőtték cselből, ármányból, békanyálból, kutyahájból, ördöngös, rontó kénetekből ellene, de a dolog természete szerint előbb is szereztek tudomást az őt üldöző viszketeg árnyról, tudták, de ki nem mondták, s így az, saiát nevét keresve hozzálopózott ellenségesen és követelőén, legyen ő az, aki elsőnek elismeri, nevét kimondva adoptálja, teljes hatalommal ruházza fel, hogy a név pompázó címerével mellén egyeduralkodóvá váljék, így, bizonytalan nevével lepedő alatt és szekrény mögött, levelek hátlapján, mellényzsebben és a szavak, ó, a szavak között kell lapulnia és a legváratlanabb, legalkalmatlanabb pillanatban — a viharos éjjelt szélcsendes őszi este követte, felsóhajtott, ha legalább az időjárás gyeplőjét kezemben tarthatnám, a meteorológiai viszonyok nagy szerepet játszanak, kiküszöbölésük, irányításuk, feledésük, egyszóval nemérintésük e téren még sok kívánni való, ez lenne az egyetlen ami nem áll nyitva előttem? de miért ne sikerülne végül ez is, végül is-------fejét szell őztetni kisétált a langyos esti parkba, megfeledkezve a felejtésről, nem érintve a nemérintéstől, árny-, hólyag-, viszketésmentes optimista mélázásban a csendesen ingó, szétnyíló, bezáruló lombok ölelkező képe ha nem is a homlo40
