Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
suit, a kitűzött célpontról nem tereli el többé a figyelmet buggyanó csermely, fűszállal játszó szellő, tenyérvonalak hisztériás különbözősége, madár röptére himbáló fűzlomb (megteremtettem az általános fogalmát) és bárminek is nevezték légyen, ennek az általánosnak nevében építettek kilátótornyot, nyitották új tárnát, viseltek háborút és különösen szerették ezt a szót: intézmény, csakhamar országszerte sem akadt látó ember, aki eltérő irányba tudott volna nézni és akár önmagának is bevallotta volna, hogy nem azt látja, hogy mit? az elnevezés ingadozott, volt aki ideának, eszmének, realitásnak, a jövő boldogságának, más megint üdvnek nevezte, felmerült a szabadság, a nemzeti dicsőség és még sok egyéb, kinek-kinek tájnyelve szerint, a hallgatólagos egyértelműségben azonban különbség nélkül, viszont őbenne, akár apró, kísértő pislogás ébredezett a kétely, különösen esteledtén, midőn a hanyatló nap vöröse a maga céltudatos látása alkotta fénypontot elnyeléssel fenyegette, hátha akadnak még hitetlenek, eretnekek, netalán nyíltan lázadók, esetleg rövidlátók, vagy éppen hataloméhes túllátó trónkövetelők, a nagylelkűen számukra felajánlott fénycsóvából önkényesen kivonják látásukat, s akkor az a fényút, az a pont-------oda az egész, akkor, akkor én--------szerencsére a nap a hegy mögé bukott, mert a kínzó gondolatok érintésétől már csaknem szem elől vesztette a célpontot ott, pirkadatra (nehéz éjszakát hánykódott át) a fénypont mellett, igaz halványritkásan a rég eltűnt árny árnyéka felhomálylott s vele a gyenge viszketés, hát megint? hát mégis! ám nagyot lélegzett, mintha nem is érezné, az ablak alatti parkban a sápadó holdfényben sétáló szerelmesek ilyenforma, bizonytalan helyről szaggató kiáltásokra rebbentek szét: hess! nem érinteni! átkozott mind aki más, távozz! a kitartó tiltakozás sűrű keresztvetéssel váltakozva használt, mire a nap deleiére ért, a háborgó éji órákat nyomtalanul törölte le emlékezetéről a felejtés, ehelyett összeszedett erő, biztos céltudat, elhatározás, uralmát, ha országában meg akarja szilárdítani, ki kell terjesztenie nemcsak az egész kontinensre, hanem valamennyi ismert és majd ezután felfedezendő világrészre — mi értelme a részeknek az egész nélkül — onnan majd messzebb, távolabb, a galaktika — esetleg azon túl — a perspektíva tágul, ugyanakkor áttekinthetőbb az egység, ne maradjon rés lázadásra, kétkedésre, suttyó árulásra, az árny nem menekülhet, hisz-------ilyen na gyszabású tervhez természetesen végzetes hiba lenne az előkészítő külsőségeket elhanyagolni, az Excelsior ebben a perspektívában, a perspektívát a többi szónál hangsúlyosabban ejtette, s miközben a szó körültekerte, széke felemelkedett, az Excelsior, kényelem ide, kiszolgálás oda, tarthatatlan, birodalmának uraként saját kastélyra tart igényt, ezt a többiek el is várják tőlem, saját hadsereggel, saját háremmel (a korszerűség kedvéért, mint a jövő embere, és erre különös súlyt fektetett, egyszerűen balettiskolának nevezte), saját szerzeményeit előadó zenekarral, a lázadók árnyának elriasztására saját koncentrációs táborral, külön békedíjjal, odaítélése felett kizárólagosan én fogok dönteni, miért ne, megtehetem, sőt meg kell tennem, az eddigieket megsemmisítő külön titkosszolgálattal, a bevonulási ünnepség a sziklavárba a gondos előkészítésnek megfelelő minden pompája ellenére valami halvány árnyat vetett kedélyére —, mi árnyékolja be Excellenciád homlokát? fordult felé halkan és illő tartózkodással bizalmas titkára, egyben titkos munkatársa, titkos tanácsosa, titkos titoknoka, titkos titka, faltörő kosa, és a diplomáciai rendtartást betartva alattvalói számára többnyire láthatatlan árnyéka —, a homlokom? kezét már emelte volna, de még idejében visszaeresztette, nehogy megérintse, — árnyék, valóban? nem látok semmiféle árnyat, pedig már előtte 38
