Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - László Gyula: Jákob harca az angyallal (Jegyzetek Henry Moore művészetéről) (tanulmány)
lyek levelei árnyékukkal együttjátszva adnak érdekes, mindig változó fényhatást. Ezzel megszűnt a földre nehezedő szobor és levegővé vált. Természetesen közben az összes többi irányzatnak is megvoltak a hívei. Alberto Giacometti az etruszk hagyományok felé fordult és visszatért az emberhez. Ám vékonydongájú szellemalakjaiból is hiányzik az emberi, pedig rajzai megdöbbentően idézik az élőt. Külön hely illeti meg a „modernek” között Marino Marinit, akinek összeroskadó lovai-lovasai egyre visszatérő témaként jelennek meg, de csodás portréi olyan megdöbbentően emberközeliek, amit csak legnagyobbaknál látunk. Marinivel elérkeztünk Moore elődeinek, kortársainak bemutatása kapcsán egy olyan kérdéshez, amelyet rendszerint nem szoktak külön tárgyalni: a portréhoz! Portrét torzítani: karikatúra! Rodin, Bourdelle, Despiaux, Meunier, Manzu, Med- gyessy, Ferenczy Béni, mind közvetlen hatású portrékat alkottak, amelyek mellett magukon viselik alkotójuk formavilágát, s egyúttal annak az „egyetlen egy”-nek jellemét, amelyet a természet megismételhetetlenül teremtett. „Szegény a forgandó szerencse, Hogy e csodát újólag megteremtse ... (Kosztolányi) Nem kétséges, ha tehetséges emberek elé rakok egy csomó színes lapocskát, képesek szép felületté komponálni. Vagy a domborodásokból és mélyülésekből, függőlegesekből és vízszintesekből, térgörbékből és lomha felületekből is képesek meglepőt, újat teremteni, sőt szépséget kicsikarni. Nagyon helytelen tehát az absztrakt művészeteket eleve elvetni, mert nem ábrázolnak semmit a szemmel látható világból. Van életünknek olyan rétege, amely nem megszokott képekben fejeződik ki, sőt egyáltalán nélkülözi a képiséget. Ez nem is jelentéktelen tartalma életünknek. Szorongásaink, halál- félelmünk, tériszonyunk, boldogságunk, örömünk, sírásunk, általában érzelmi életünk nem képekben hatja át énünket. Viszont tudjuk, hogy a színeknek, a vonalaknak és a formáknak érzelmi tartalma van. Elvben megvan tehát létünk e tartományainak is képzőművészeti megformálásának lehetősége! A XX. században éppen e kétszólamúság következtében és a felbukkanó új s újabb lehetőségek távlatában rendkívül élénk a művészet-elméleti irodalom. Szólamok, babonák alakultak ki például a tiszta művészet, a tiszta anyagszerűség stb. hite. Maradván a szobrászatnál a kő és bronzszobor két tiszta képlete. Ez részben igaz, csak kizárólagosságuk vezet tévútra. A kő nehezen megdolgozható, állandó elvevés az anyagból, de meg kell tartani tömbszerűségét, mert így „anyagszerű”. Hivatkozás Michelangelóra, a jó kőszobor olyan, hogy egy hegyről legörgeitve egyetlen tagja sem törik. Ám a természetben találunk átlyuggatott köveket, Moore is használja. A kőszobor zártságával szemben a bronz „annál jobb”, minél inkább beletárul a levegőbe. Ez is igaz, ám több nagy művész kőszobrának van bronz változata is és fordítva. Az anyagszerűség totemmé emelése az elmélet behatolása az alkotásba. Túlzása a könyvműveltség következménye. A KIRÁLY ÉS A KIRÁLYNŐ Így lassan elérkezünk Henry Moore művészetéhez. Nem időrendbe szedve tárgyaljuk e nagy egyéniség kiformálódását, hanem a Király és királynő szobrának elemzése után mutatjuk be művészetének különböző korszakait, és őt magát még hallgatjuk, szobrairól. Bár a szobrot magam is láttam az egyik amerikai múzeumban és fényképeim is voltak róla, leírásában mégis Peter Anselm Ried-et követem, aki a szobor mellett fogalmazta meg tudósítását. Tehát: ívelt, egyszerű pádon ül, két életnagyságnál nagyobb alak. Baloldalt egy férfit, jobboldalt egy nőt ismerhetünk fel. Nem érintik egymást. Kissé jobbra fordulva ülnek, ezt a fordulást fejeik enyhe elhajlása is aláhúzza. Ekként az egymásmellettiség egymás mögöttiséggé változik. 363
