Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - László Gyula: Jákob harca az angyallal (Jegyzetek Henry Moore művészetéről) (tanulmány)

LÁSZLÓ GYULA

Jákob harca az angyallal

JEGYZETEK HENRY MOORE MŰVÉSZETÉRŐL

Bár kis ország népe vagyunk, szellemi életünk nem alábbvaló a birodalmak népeinél. Az érzések teljes skálája megszólal nyelvünkön, megjelenik képzőművészetünkben, és a szellemi élet minden más területén, magyar voltunkban is európaiak vagyunk. Illendő tehát, hogy nyomon kövessük, hogy európai testvéreink há- zatáján hogyan sáfárkodnak embervolrtunk értékeivel. Ezért vállaltam, hogy beszámolok a XX. század egyik nagy szobrászegyéniségéről. De más okom is volt e beszámoló elkészítésére.

Kolozsváry Vilmos barátom kérésére azért szoktam vállalni egy-egy előadást, hogy világosságot teremtsek a magam számára olyan kérdésekben, amelyek szinte megfogalmazhatatlanui de mégis feszítő erővel munkálnak bennem. Meg kell küzdenem érte magammal. így került sor arra, hogy vállaltam Henry Moore-ról ezt az előadást. Előre megmondom, hogy nem minden művét értem, nem minden mondatával értek egyet, dehát kortársam volt, abban a szellemi közegben alkotott, amelyben mi is felnőttünk, izgalmas tehát, hogy mit tett, hogyan sáfárkodott a Teremtőtől kapott képességekkel.

„Szellemi közeg”-et mondtam az előbb, melyben felnőttünk. Igen, felnőttünk mi öregek, de már a fiatalabb nemzedékek más légkörben nevelkedtek. Ám tekintve, hogy egy-egy nagy gondolat csak egy-két nemzedék múltán válik közkinccsé, úgy érzem, hogy Moore-ral kapcsolatban a fiatalabb nemzedék számára is van, amit magukénak érezhetnek. Emlékszem egy Sartre-előadásra, amelynek szünetében nem Sartre kortársai — tehát mi — vitatkoztunk, hanem a 20—30—40 évesek. Szinte reájuk szóltam: ez a mi életünk' nem a maguké, de beláttam, hogy jobban az övék, mint a miénk — idő kell ahhoz, hogy egy magatartás megvalósuljan. Ebben, de csakis ebben az értelemben fogadhatjuk el, hogy „a művész megelőzi korát”.

Eszerint Moore művészete éppen most válik izgalommá a minket követő nemzedékekben, vagyis e kérdések felvetése éppen jókor jön. Századunk elején még javában dolgozott az a két nagy mester, aki példa és tanúság volt az akkor fiatal nemzedékeknek. Rodinra és Maillolra gondolok. Nemcsak én, hanem minden e korral foglalkozó művészeti könyv is. A művészeti tanulmányok írói rendszerint művelt, olvasott műtörténészek. Legtöbbjük hajlandó „fejlődési sorba” sorakoztatni századunk szobrászait és egyenesvonalú fejlődést látnak Rodin és Maillol művészetétől akár Calderig, vagy Rauschenbergig. A bevezetőben ezt a szemléletet igyekszem bírálni, mert érzésem szerint helytelen utat követ. Emlékezzünk tehát a jelentősebb szobrászokra.

Rodin márványba lehelt árnyalatai és bronzba öntött súlyos testei mindig az embert, a sérthetetlen emberi testet ünnepük. Érzelmi viharok dúlnak a márványokban és bronzokban, egyetlen közömbös szobra sincsen. Ezzel szemben Maillol éppen a szenvedélytől, a gyötrődéstől, a lelki viharoktól megszabadított nyugodt, sugárzó alakokat ábrázol. A cselekvéstelen lét öröme sugárzik mindannyiról. A tiszta forma költészete hatja át alakjait, amelyek hibátlan szépségű fiatal nők. Az apollói és a dionüszoszi szellem öltött kettejükben testet. Velük egy időben nagyké- pességű szobrászok sereglenek. Csak felvillantok néhány példát: Bourdelle íjazó Heraklésze, Despiaux befelé mosolygó női fejei, mindketten az ember feltétlen tiszteletében fogalmaznak. Tőlük nem vezet út Calderhez, vagy Rauschenberghez, akárhogyan is bizonygatják egyes műtörténészek. Az ő útjuk Meunier, Barlach, Lehm361