Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Bogdán László: A Halálcsillag kormányosa (próza)

hangú és boldog hívőnknek, az egykori kamasznak hinni lehet: kilencven- ezerötszáz pezsgőspohár sikolya olvad össze egyetlen csörömpöléssé; de még nem tartunk itt, még az egykori rabszolgakikötő mohás, repedezett, omladozó várromjai fölött elforgó világítótorony átlag tizenöt másodpercenként a kí- sértethajóra forduló fényénél tartunk; tudva van, mondva volt, hogy évről évre, márciustól márciusra magasabb, erősebb eltökéltebb lesz a fiú, ijedten de ellbűvölten nézegeti, (amint a monstrum kiviláigítaitlanul, mint egy lidércnyomás, elsiklik az öbölben és az elsüllyedt évszázadokból a szél rabszolgák torokhangú énekét hozza, Mnook csörögnek, a fény átlag tizenöt másodpercenként kiemeli a Halálcsillagot a babonákkal tele sötétségből s ő ilyenkor, ha már megúnja nézni kapitányát, vagy a fiút a parton, felnéz s láthatja, amint a felső hídon stílszerűen keringőznek az utasok, sziluettjüket is látja néha, van közöttük egy magas hófehér díszegyenruhás tengerésztiszt is, jelenléte balsejtelemmel tölti el őt s ennyi haláltengereken áthajózott év után is érzi, hogy hevesebben ver a szíve s a bosszú — mert másra nem tud gondolni — egyre eltökéltebbé és szívósabbá teszi, estélyiruhás nőket is lát néha, merész dekoltázsokat bámulhatna, de ő mindig a főtiszt hófehér díszegyenruháját keresi meg a szemével, el-eltakarják újabb nők és szmokingos, magas, derékban meghajtó férfiak, folyik a mulatság a fedélzeten és néha a tengerbe vágódik, nagyot pukkanva, mint egy gránát, egy-egy pezsgősüveg, van olyan is, hogy nem hallani csobbanást s ha lenéz láthatja, amint menekülő angolnák, tengeri csillagok és hatalmas, kecsesen sikló megnevezhetetlen halfantomok között úszik lefele, a fenék felé, ama hosszúnyakú pezsgősüveg — —

voltak évek — így az idegen, keserűen —, amikor a férfivá érett siheder elmaradt, akkor azt hitte mindég, hogy ama beszélgetés, amit a Leopárd torpedóűző egykori matrózával folytatott álom volt mégiscsak, hiú, badar álom, de azután eljött az idő teljessége, egy március, világító márciusi éjszaka, amikor megoldódott minden rejtély és a Halálcsillag a fiú csónakjának pislákoló fénye után indult utolsó útjára, a kicsiny lámpás afféle révkalauzként vezette őket, ott bukdácsolt előttük a hullámokon, nem részletezi, mindezt az egykori siheder majd érceshangú férfiú előadásából akár ismerhetik is, most más a fontosabb, a robajról kell beszámolnia, ahogy megállíthatatlanul haladtak előre a főutcán köröskörül szóltak a harangok, mintha a világ minden harangja ide költözött volna, ebbe a szegényes halászfaluba, omlottak össze a házak, harsogott az ő ködkürtjük is, bele lehetett volna siketülni, ráadásul a zenekar is, a fejük fölött, pontosan akkor váltott át egy indulóra, s a fedélzetre tóduló hölgyek és urak kezében sikoltozva törtek szét a kritálypoharak és amikor a Halálcsillag végre megadva magát sorsának megfeneklik a templomtoronnyal szemben, hússzorta magasabban a templomtoronynál és mintegy ki- lencvenhétszer hosszabban a falunál, oldalán vésett vasbetűkkel a neve és bordáiról még egyre csordogál a halál tengereinek ősi langyos vize, látta még a hitertlenfcedők arcát, hiszen ámuló szemük előtt kezdett azonnali és végérvényesen, megállíthatatlanul’ elenyészni minden idők tengereinek legnagyobb kí- sértethajója---------------------i

gen, így történt, ő akkor megrázza magát, mint aki hosszú álomból ébred, nézi a sokaságot, minden egyes arcot külön-külön, hogy ne felejtse el őket soha, felnéz a parancsnoki hídra: a kapitány már el is enyészett, állapítja meg szomorúan, csiak pipája mered a levegőbe, azon a helyen iáiból egykor állott, az emberek sikoltoznak, a hajót bámulják, ahogy részletről-részletre tűnik és enyészik el, foszlik semmivé, esik darabokra, ő a lépcsőhöz siet, lesétál rajta, a

323