Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Bogdán László: A Halálcsillag kormányosa (próza)
BOGDÁN LÁSZLÓ A Halálcsillag kormányosa Tisztelgés Márqueznek Nem tudjuk, mikor jött be ia kocsmába az idegen, de egyszerre ott ült az asztalnál; az ivóban félhomály, Antonio a pénzhajhász kocsmáros még nem gyújtott lámpát, már nem volt délután, még nem volt este, árnyékok cikáztak az ivóban, az idegen érces hangon kért bort; ez a hang nem tűrt ellenvéleményt, úgy, olyan erősen zengett, hogy betöltötte a termet, a füstben felkapták a fejüket a fogyasztók, odanézett mindenki a mi asztalunkhoz, Antonio reszkető kézzel gyújtott lámpát és egy kancsó vörösbort tett le az idegen elé, csak most nézhettük meg jobban, de csak egy pillanatra, mert szemének egy villanására máris ugrott Antonio és elcsavarta a kapcsolót; a félhomályban sűrűsödő alkonyaiban olyan volt a hatalmas termetű, őszhajú ismeretlen, mint egy szobor, hiúzszemeit résnyire összehúzva, gyanakodva nézett szét, élesen pillantott ránk, majd megint kancsójáiba mélyedt, /mintha a veresbor nyugtalan tükrében akarta volna megszemlélni fájdalmasan tovatűnő életét, ezt a felesleges áldozatot vagy egyszerűen csak szemlélni az arcát, a tovatűnő mosolyok romjait — Arra, hogy a catarrói matrózlázaidás viszonylag gyors és sikeres elfojtása után, elárultak nyilván, mert gyülevész népségben áruló is mindég akad, spicli, besúgó, aki mindég oda áll, ahova kell, ahonnan remél is valamit, egy pillanat és máris a nyakunkon voltak a katonák, csak azért imádkozott ő — így a férfi megvetően mérve végig minket megint —, hogy élve ne kerüljön a parti őrség kezére, hallott már rabokról, akiket ottfelejtettek a vár kazamatáiban s amire eszébe jutott valakinek, hogy mi is lehet vele, már a húst is leették a testéről a falánk és utálatos patkányok, amelyek ott surrogtak este is a kikötő utcáin az ember lába közt s csak a csontvázak meredtek a porkolábokra, nem, akkor már inkább a halál, mint patkányok vacsoráján legyen a csalétek! — folytatta a férfi — igen, nincs mit csodálkozni, ő legalábbis akkor amikor jöttek a katonák, mint a veszedelem s nekik az első golyóváltás után csak egyvalami járt az eszünkben — próbált volna meg más járni? — hogy a harmadik rohamra már nem marad golyó, vitézül verekedett; nem felvágásképpen mondja, néhány szerencsétlent puskatusának csapásaival segített át a túlvilágra, de mégis legyűrték, elfeketedett előtte a világ; megbilincselték, felsorakoztatták őket a fedélzeten, most jő a megtorlás, mondta az öreg, sánta fegyvermester és kiköpött, szép lesz az is fiúk, s ebben az életben nekünk már nem is igen lehet valami is szebb----------------i gen — ismétli — arra, hogy a megtorlás után hogyan került ő végül is az óceánok, legendák és rémtörténetek legmonstruózusabb kísértethajójára, a túlvilág leghatalmasabb mozgó bázisára és mennyi ideig járta ezzel az elképzelhetetlenül komor, fenséges, hatalmas, hód1 fényárban, úszó, hol jó szélben a hullámok közé olvadó, pokolszürke, babonáknál is sötétebb sátáni óceánjáróval a halál vad, zajló, vagy ellenkezőleg; nyugodt s cstupán sikoltás/magas hullámai319
