Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)
nek, aki fizetett neki egy féldecit, arról nyimnyámolt, hogy ő a sztálinizmus áldozata ... Mert kérem szépen az ilyeneknél nem lehet semmit sem tudni, ezek olyanok, hogy még a nyiratkozásra is sajnálják a pénzt, ezeket a feleségük nyírja otthon, nem voltak ezek még soha életükben sem fodrásznál, sem szabónál... tetszik tudni, kérem szépen ... A motorbicikli szinte megtáltosodott a friss levegőtől: a Cekend kaptatója meg sem kottyant neki. Ügy röpített fölfele mintha egy láthatatlan kéz megemelt volna s szánnánk a fenyvesek között. Homoródon jót ittunk a borvízforrásból19 s pár perc múlva fel is értünk a Hargita fennsíkjára. Az áttetsző szeptemberi levegő mintha nagyító alá helyezte volna a tájat. A bokrok levelei már sárgultak, itt-ott vöröslött a cserszömörce, a magas havasi fű törtzölden hullámzott a szélben. A fenyvesek lilán határolódnak el a círuszokkal szegélyezett égboltozattól. Vád megállította a motort, leszálltunk és leültünk a mart szélére. Hallgattunk, hallgattuk a csendet, az őszi erdő télre készülődő, különös borzongatásokkal telítődött csendjét. Ilyenkor már nem hallatszik madárhang, ember sem igen erdői. Ügy érzed, hogy a pillanat, amelybe éppen belecsöppentél, elkülönül az időtől. Az elmúlás utolsó pillanata lehet ilyen, amelyről senki nem tudhat semmit, aki még él, de az írók és tudósok úgy vélik, hogy az ilyen pillanat önmagában rendkívül tág, mint üveggolyóba, változtathatatlan állapotban merevül belé múlt és jelen s így pattan föl valahova a mélykék égboltozatra, ikercsillagnak a Nap mellé. Egy ilyen pillanatgömbbe kerültünk bele akkor, abban a reggeli áhítatban Vid meg én, Kápolnásfalu előtt valahol a Hargita fennsíkján. Hosszú ökörnyálak úsztak a szélben, lenge szálakkal lobogózták az elmúlásba áttündöklő természetet... — Mint akkor... Éppen olyan mint akkor — mondta Vid és magába hanyatló tekintettel meredt a Koporsókő20 irányába. — Itt, ezen a helyen fordították meg az autót. Megismerem, pedig húsz éve történt. A hegy nem változik ennyi idő alatt... — Te jártál már itt? — kérdeztem meglepődve. — Igen, jártam — mondta Vid. — És Udvarhelyen is jártam. Méghogy jártam ... — húzta el gúnyosan az ajkát — Ügy is mondhatnám, hogy itt nőttem fel. A Kossuth utca tízben. Apám volt a város első párttitkára ... Bódis elvtárs ... Így nevezte mindenki. Ma már kevesen emlékeznek rá, azóta nem járt itt. És én sem. Azok után, ami akkor történt, féltem, hogy megbicskáznak, vagy egyszerűen csak agyoncsapnák, ha megtudják, hogy kinek vagyok a fia. Mi az, mit bámulsz?! Te nem hallottál Bódis elvtársról? A horpadtfejűről? — fordult felém agresszívan. — De igen, hallottam — válaszoltam s szabadkozva tettem hozzá — Nem tudtam, hogy az a Bódis az apád. Itt sokat mesélnek róla. — Szidják, mi?! Hát mi mást tehetnének: rajtuk gyakorolta az osztályharcot... Ami igaz, az igaz. Amióta itt vagyok, nem egy történetet hallottam Bódis elvtársról. Bár tudtam, hogy Videt is Bódisnak hívják, föl sem merült bennem a gondolat, hegy rokona lehet. Talán azért, mert a történetek, amelyeket elmondtak róla olyan valószerűtlenek voltak, mint amilyeneket általában kisvárosokban költenek unaloműző anekdotaként boros estéket kitöltendő valamivel... Mert miket is meséltek Bódis elvtársról? Azt például, hogy miután az oroszok bejöttek, három napra rá bejött ő is. A kisállomáson szállít le a vonatról egy hajnalban, hatalmas Sztálin-képet hozott a hóna alatt. Külön fiákért fogadott a képnek, még egyet a város cigánybandájának, s mivel e két járművel Udvarhely közszállítási lehetőségei kimerültek, ő a két kocsi között bandukolt, s csak azért húzatta a cigányokkal a Kék nefelejcset, s nem valami forradalmi indulót, mert ilyen ritmusban tudta csak követni az emberiség akkori nagy tanítómesterét... Az emberek megbámulták a menetet, de senkit nem izgatott fel különösebben; annyi furcsaság történt a háborúban és azután, hogy ez a kis ráadás föl sem tűnt nekik. Meg aztán legtöbbjük nem is tudta még akkor, hogy kinek az ábrázatát mintázza a dúsbaj uszú, egyenruhás kép. — Túl nagy ember nem lehet — gondoltuk, — mesélte Máté Lajcsika a fényképész — mert a nagyok ide mindig a fúvószenekarral vonultak be, nem két szál varjú cincogásával. 308
