Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)

telezett értelmiségiek ideológiai csatáikat vívják az eszme barikádjain a revizioniz- mus és a Coca-Cola ellen, miközben az ország egész népessége lázasan ugrik csúcsról csúcsra, mi megháláljuk-e verejtékes öníeláldozással mindezt, résen vagyunk-e a betolakodó osztályellenesség, a fasiszta-imperialista-titoista mesterkedések elleni folytonos frontokon. Hát résen voltunk. Az öreg Dán reggel megjelent az asztalnál, hóna alatt a kétnapos Scinitedaval5 (ha a lift nem járt akkor még régebbivel!) s olvastatott bennünket. Általában én olvastam, mert az egész edzőtáborban nekem volt a legtöbb osztályom. Akkor már leérettségiztem, de az apám miatt nem vettek föl az egyetemre. Apámról nem tudott itt senki az öreg Dánon kívül, rettegtem is, hogy más nehogy megtudja. Biztos voltam benne, hogy ha kiderül, hol van, akkor engem páros lábbal rúgnak seggbe s örökre kirepülök nemcsak a rendőrcsapatból, de a hazai sportéletből úgy általában... s akkor mehetek a francba valahová gürcölni, valamelyik sztahanovista helyett dolgozni napi tíz órát. De ez a veszély egyelőre nem fenyegetett, mert az öreg szeretett a maga módján. Az újságot is azért olvastatta velem, hogy kétségen kívül állónak mutatkozzon politikai színvonalam s ezzel egyenlő arányban a megbízhatóságom. És ezért csináltatta velem a szállodai számlákat is, tudtára adva ezzel a többieknek, hogy jóllehet jobban síznek mint én, én vagyok közöttük, aki olvasni és számolni jobban tudok, tehát feddhetetlen a kulturalizálódás frontján. És persze engem leküldhetett a bőröndökkel a brassói állomásra anélkül, hogy félnie kellett volna, hogy eljár a pofám erről. Nem is kérdeztem soha, hogy mi van a kofferokban, pedig cefetül húzták a vállam. Persze, nem is kellett kérdeznem, mert a számlákat is én csináltam s tudtam, hogy annyi szalámit és mézet, amennyit mi elszámlázunk nemhogy tíz, de százötven sportoló sem tud két hét alatt elfogyasztani. Hallgattam hát a kufferokról, a számlákról s szaporán olvastam minden reggel a Scinteiat a politikai órákon. Ebből csupán annyi hátrányom származott, hogy egyedül nekem kellett ébren maradnom a politikai órák alatt, amíg olvasásom mormoló hangja mellett a többiek még egy órácskát szundíthattak háborítatlanul. De akkor, amikor péntek esite feljöttek a klubtól ellenőrzésre az újságot nem én olvastam. Az öreg Dán félrehívott és bizalmasan megsúgta, hogy másnap reggel Mircea olvassa az újságot, mert neki van a legelőnyösebb származása közülünk s most olyan kontroll jött, amelyik számára ez rendkívül fontos. Nekem mindegy volt. Ha őket nem zavarja, hogy Mircea nem tud olvasni, alig ismeri saját nevének a betűit, az ő dolguk. Az öreg Dannak mondtam, de ő csak legyintett: hagyjuk rájuk, ők akarják így. Azt mondják, hogy újságíró is jött, meg fotóriporter: „A román és jó származású kell ide, nem te, a bakkszász, akinek az apja akkor dolgozott először fizikai munkán, amikor elvitték a kényszermunkatáborba.” Ettől egy kicsit megijedtem. Ha ennyire közszájon forog az apám ügye, akkor ebből előbb-utóbb nagyobb baj is lehet. Jobb lesz befogni a pofám, nem szólni semmiről semmit. Hadd fényképezzék Mirceát s írják meg róla, hogy a mai (illetve tegnapelőtti) Scinteiaból merítette az erőt ahhoz, hogy megnyerje az országos bajnokságot. Mert abban már akkor mindnyájan biztosak voltunk, hogy óriásműlesiklásban csak ő lehet a bajnok. Mint a kölyökkutya, úgy harapta maga mögé a kapukat. Azt hiszem, hogy a jó édesanyukája is havon csúsztatta ki magából a világnak nevezett siralomvölgybe s mint ember ujján a köröm, úgy nőttek a lábára a sílécek győzedelmes fejlődése folyamán. Nagyon tudott sízni: amikor a kapukat néztük Mircea mindig félrehúzódott és magában egy akkor éppen divatos slágert dúdolt: „Lalele, lalele frumoasele mele lalele.. .”6 Amikor a dúdolását meghallottuk már szíven is kapott mindannyiunkat a hígfosás. Mert nem ott méricskélte a kapukat, ahol a pálya a legnehezebbnek tűnt, nem ott szurkálta kutakodva a síbotját a hóba, ahol mindannyian sziklát vagy jegesedést sejtettünk a felület alatt, hanem ott, ahol a legkönnyebb kapu volt kitűzve, ahol a hó a legkövérebb bőséggel rejtette el az alatta megbúvó anyaföldet. „Mert sízni mindenki tud, nyerni csak én” — köpött ki maga mellé és énekelte hozzá egethasító hamisan, hogy: „lalele, lalele, frumoasele mele lalele ...”

És ott, azokban a semmitmondónak tűnő kapukban a vetélytársai úgy testeitek el, mint falun az oktalan barmok a csúszó ganyélében s neki ott sikerült a legértékesebb másodperceket szereznie, amint azt a sportújság későbben megírta. És tényleg

303