Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)
TÖMÖRY PÉTER Fehér förgeteg (REGÉNYRÉSZLET) 1. A Három Fenyőknél1 a pálya nagyon meredek. Szinte szakadékba mélyül s akármilyen magas a hó, nem képes eltakarni az alattomosan megbúvó sziklákat. Az ember fenyőfolyosóból érkezik egy kisebb tisztásra, jobboldalt csúcsig magasodik a hegy, baloldalt erdő, elől pedig három, magányosan álló fenyő mellett vezet a pálya tovább. Itt, ezen a tisztáson állnak versenyek alkalmával a nézők. Mert itt a legizgalmasabb: itt szoktak történni a leglátványosabb bukások. A nagy sebességgel érkező versenyzőt e terepváltás a magasba emeli, sokszor negyven métert is repíti a völgy irányába, ott egy kiszélesedő meredek falon kell egyensúlyát megtartva tovább síklania. Az egészben az a rossz, hogy a lesiklópálya eddig a részig egyenletesen lejt, nincsenek rajta különösebb akadályok, mindenki gyanútlanul begyorsul, de mivel nem kell küszködnie semmivel, ideje jut a gondolkodásra. A sízőnek pedig verseny közben a legnagyobb ellensége a gondolkozás. Hiszen minden mozdulatának automatikusnak kell lennie, puhán és bizakodva kell átadnia magát már kimunkált ösztöneinek, képességeinek és készségeinek. Gondolkozni nem szabad, mert akkor lelke ébred az embernek.. . — A lelkizés a síző halála — mondta volt Dani bácsi versenyek előtt. Nem azt kell tudni, hogy mi következik, nem arra kell készülődni, ami jön, hanem abban kell tökéletesen cselekedni, ami éppen van. Tízéves versenyzői pályafutásom alatt ezért nem láttam soha a nézőket, nem tudtam, hogy mi történik körülöttem a pálya hosz- szán, csak átadtam magam a száguldásnak, csak tartottam magam benne, szenvtele- nül és kíméletlen elszánással. Hogy amikor leérkezem a célba azt érezhessem, hogy ezt a három percet kiloptam magamnak tudatos életemből1, s visszaszolgáltattam a természetnek, amellyel erre a rövid időre viadalra keltem. És úgy győztem le, hogy közben azonosulni tudtam vele, törvényszerűségeinek megfelelően voltam aktív része, természetes velejárója. Amikor a rajthoz szólítottak s bemondták a nevemet meg az indulásig még hátralévő félpercnyi időt, csak néztem lesütött szemmel a havat, kiválasztottam magamnak tömegéből egy kristályt, megkíséreltem azt magamhoz közelállónak megfigyelni addig, amíg megszűntek számomra a külső hangok, eltűntek tudatomból a körülöttem álló emberek, szálmagamban éreztem lényemet a heggyel, amelyet ma le kell győznöm ... Csupán résnyi lehetőséget adtam magam felé a külvilágnak, amelyen az indítóbíró hangja eljuthatott hozzám: „tizenöt másodperc” ... Még egy utolsó mozdulat a szemüveghez, egy ujjbögyvonat eközben a halántékon, aztán botok előre, támaszkodás, „öt. Négy. Három. Kettő. Egy. Start.” Ezeket a számokat már magamban mondtam, nem hallottam meg a rajtbíró rikoltozását, ezek már beleolvadtak személytelenségembe, akkor már én magamban nem is léteztem csak a pálya függvényeként: erők és tehetetlenségek kiszolgáltatottja. — A síversenyző nem edz, nem gyakorol hanem megtanul a heggyel élni. Akinek ez sikerül az síző lesz. Akinek nem, örökre pacér marad. Arra gondoljatok, hogy miért nem lesznek jó sízők a négerek — mondotta Dani bácsi. S mi belegondoltunk... 300
