Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - ROMÁNIAI ÍRÓK - KÖLTŐK - Láng Gusztáv: Forradalom után (Naplótöredék I.)
3. Baljós hír kér bebocsáttatást az éterből: a varsói szerződés tagállamai a fegyveres segítség szükségességét fontolgatják. Egy távoli rádióadó telefonok százaira hivatkozik, miközben világgá röpíti a tiltakozást: Romániának nincs szüksége külső segítségre; ha további véráldozat árán is, de maga akarja végigvívni szabadságharcát. Ezt mondja, tárgyilagos hangon, a román katonai parancsnokság is, de részéről ez az állásfoglalás érthető; a stratégia könyörtelen tudomány, emberéletekben számolja az elérhető eredményt, s most, amikor a végső győzelem a tét, e számításmód szerint nincs olyan tömegpusztulás, mely ne lenne kifizetődő. De a civilek, akik puszta kézzel védik szabadságuk reményét, tudva, hogy minden óra, amennyivel a harc tovább tart, ártatlanok százait gyilkolja? Lehet, hogy nemcsak a vérontásnak van mámora, hanem a véráldozatnak is? Még végére sem érek e tétova gondolatnak, máris röstellkedem. A hadvezér mások életével sáfárkodik, a nép azonban, mely szabadságáért harcol, a sajátját kockáztatja. Joga van hozzá — jószerivel ez első és még egyetlen joga —, hogy eldöntse: negyven évmegaláztatása, e véres napok tragédiája után önerejéből akar eljutni a megdicsőülés pillanatáig, még akkor is, ha ezért óriási árat fizet. Nem mámor ez, hanem a szabadság önérzete. Reménykedjünk, hogy csak a szabadságé, és nem a félelemé. Kelet-Európa népepei számára a XX. század az egymástól rettegés évszázada; félremagyarázó gyanakvás szegte útját minden jó szándékú közeledésnek, s a segítséget is fenyegetésnek értelmezte. Mire az új év ránkköszönt, elmondhatjuk, hogy Kelet-Európa leszámolt a diktatúrával; a jövő minősége azonban attól függ, hogy e hagyományos félelemmel is le tud-e számolni. Hogy belátja-e végre: diktatúráit maga nevelte fel, éppen félelmeivel. A forradalom — mint minden forradalom —, bár résztvevői számára mindent betöltő esemény, jövendő tankönyvekben egyetlen dátum lesz csupán. Az igazi történelem e belátás története lesz — kérdés, hány évre vagy évtizedre van szükség, míg beérik. 4. Századunk történelmét nagyrészt elmebetegek irányították. Mussolini, Hitler, Sztálin s az árnyékukban — vagy baljós fényükben, hiszen a pokolnak, a világégésnek is van ragyogása — felcseperedő fiók-őrültek: Szálasi, Zsivkov, Ceausescu. Mindezek Európában, de hányat számlálhatnánk Ázsia és Afrika közelmúltjában és jelenében. S miközben jogos irtózattal gondolunk vissza rájuk, lehetetlen megkerülni a kérdést: hogyan engedelmeskedhettek tíz- meg százmilliós tömegek ezeknek az őrülteknek? Sőt — hiszen az engedelmességet még magyarázhatja a félelem — hogyan hihettek bennük, hogyan isteníthették őket? Talán igazuk van a demokrácia ellenzőinek, azoknak, akik a népuralomban a „tömegek lázadásának” politikai változatát látják, az ostoba, befolyásolható, ösztönök vezette többség uralmát az értelmes kisebbség felett? A kérdés, attól tartok, félelmetesen bonyolultabb. Magunkat csapnók be — önmagát csapná be egész Európa —, ha a magyarázatot valaminő tömegszuggesztió ideig-óráig tartó hatásában keresnők. Mert igaz ugyan, hogy nemcsak a megváltóknak van karizmájuk, hanem a kárhozatba vivő kísértüknek is, de fejük felett a dicsfény legalább felerészben a tömegek szemének káprázata. Senkit sem lehet semmiféle szuggesztióval olyasmire rávenni, amire legalább titkos hajlama nincs — lehet ez a hajlam szégyellt és sokszorosan elfojtott, de létezik, kiélést követelve, s az őrült diktátor nem tesz egyebet, mint törvényesíti őket, leverve róluk szégyen és elfojtás lakatját. Gyógyulás nincs, amíg a népek e rejtett, sorsrontó énjüket nem hajlandók megismerni; az elfojtás csak akkor nem vezet újabb tömegneurózishoz, sőt tömegőrülethez, ha céltudatos, ha világos és önkéntes erkölcsi választáson alapul — ha nem kényszer szüli, hanem az a humanista felismerés, hogy az önkorlátozás az önkiteljesítés egyetlen emberi útja. 288 (Folytatjuk)
