Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - ROMÁNIAI ÍRÓK - KÖLTŐK - Elek Tibor: Talamon Alfonz: A képzelet szertartásai (kritika)
az már aligha, hogy ugyanez a kéz kóbor lovag (a lézengő ritter!) helyébe vándorlovagot ír, a Sorsistennő (vagy a Szerencse istenasszonya) valamilyen különös véletlen folytán boldogság-istennővé változik, a képzelet darócruha helyett zubbonyt ölt, a siralomvölgyből meg könnyek medre lesz (miért nem mindjárt könny-csatorna?). Az Én vagyok az egyik értelmetlen képe már első olvasásra szöget ütött a fejembe. „Hol a jogar álma az úr” szól a szinkronizált Fabry, holott ő csak jogarral uralkodó álomról szól, a helyről, ahol a költészet boltíve alatt az álom a jogaras király. A Trisztmegiszt magyar írásmóddal: Triszmegisztosz. Sem a csehszlovákiai magyar műfordítói céh hírnevét, se’m a szlovák költészetét nem öregbítheti ez a kiadvány. Még a kétségtelenül létező lelkiismereteseket, műgonddal dolgozókat is kompromittálja. A megbízható magyar Fabry-fordítás még várat magára, és ez aligha fog hamarost megjelenni, a feladat ugyanis le van tudva. Félfigyelemmel sem fordítani, sem szerkeszteni nem lehet. Ebben talán maguk a fordításra áhítozó csehszlovákiai magyar költők is egyetértenek velem. (Madách, 1986) ELEK TIBOR Tálamon Alfonz: A képzelet szertartásai Tálamon Alfonz első munkái megjelenésekor nyilvánvaló volt már, hogy az akkor még húszon inneni író a szlovákiai magyar epika, uralkodó hagyományával szakító, ahhoz képest egészen eredeti, újszerű prózát formál. A Próbaút című antológia alkotói közül az ő bemutatkozása kapta a legegyöntetűbb elismerő véleményt. Feltűnő volt nyelvi gazdagsága, többrétegű szerkesztésmódja, mítoszteremtő képessége. Az 1988-ban megjelent novelláskötetéről ugyanakkor egyetlen ismertetést, véleményt sem láttam még, pedig nem mindennapi az ilyen erőteljes pályakezdés a magyar irodalomban. Az antológiából már ismert két elbeszélés mellé csak négy másik írást választott a szerző első kötetébe, de ezek nem csupán gazdagítják, hanem némiképp át is rajzolják a talamoni prózáról korábban alkotott képünket, amellett, hogy hasonló karakterükkel a fő irányát is jelzik. Hangsúlyosán érvényes rájuk az, amit ma már a modern próza természetes velejárójának szoktak tekinteni, hogy a hagyományosnál aktívabb, alkotóbb, türelmesebb olvasói befogadást igényelnek. Ezeknek az írásoknak olyan a viszonyuk a valósághoz, mint az álomnak, a látomásnak. Valóságelemekből építkeznek, de nem a valóság oksági logikáját követve, hanem az álom asszociatív, vizionárius módján. Tálamon általában érzékelteti, hogy amit ír, az műve elbeszélője vagy hőse képzeletének a terméke. Ugyanakkor sajátos mikro- realizmusa, a környezet, a tárgyak, a mozdulatok aprólékosan részletező leírása minduntalan a valóságosság illúzióját kelti, hogy aztán egy-egy elejtett szóval, félmondattal figyelmeztessen: amit előzőleg oldalakon keresztül olvastunk, az csupán 277
