Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - ROMÁNIAI ÍRÓK - KÖLTŐK - Varga Imre: Rudolf Fabry: Az én az valaki már (kritika)
VARGA IMRE Rudolf Fabry: Az én az valaki más 1935-ben, abban az esztendőben, amikor René Crevel öngyilkosságot követ el, s Breton Eluard-ral Prágába érkezik, hogy barátságokat kössenek, kapcsolatokat teremtsenek a szürrealizmus közép-európai központjával, a harmincas évek derekán jelenik a szlovák nadrealizmus legjelentősebb poétájának, Rudolf Fabrynak első kötete, az Utaté ruky (Levágott kezek). Az ekkor húszesztendős Fabry is Prágában él, műszaki egyetemista (rajz- és földrajz szakos), s itt végzi tanulmányait, Nezval városában, az ugyancsak szlovák Mikulás Bakos, a modem művészeti irányzatok organizátora, teoretikusa is. S máris felsoroltam — kevés kivétellel — majd mindenkit, akiket Fabry első két kötetében megidéz. A szürrealista versszerkesztésre nagy hatással lévő (Breton írta) Szabad társulás hangja többször is felcsendül visszhangzóig a Levágott kezekben, majd a Vízóra homokóra lapjain is; Crevel, Apollinaire és Paul Klee neve ajánlásokban szerepel, Breton és Nezval neve együtt em- lítődik Faustéval és Krisztuséval Fabry egyik modern rapszódiájában. De ekkor még nem tudni, hogy a fiatal szlovák lírikus pályája milyen verseszménytől emelkedik. A szürrealizmus mesterdarabjai, próbái (mint az álomleírások, automatikus szövegek, látomások, prózaversek, párbeszéd-törmelékek, felbontott szövetű strófák) mellett gyakran kerülnek ki tolla alól rímek, mi több; három álmát is így jegyzi le, változó szótagszámú, csengő végződésű sorokban; kiszolgálva a hagyományost és a szokatlant is egycsapásra. Vannak kompozíciói (pl. Az utolsó), amelyben minden kipróbáltatik; tarka forgatagban szabadvers, rímes szakaszok és alig-ritmizált próza. A verseszmény tehát már ekkor is kész, ehhez alakítgatja (néha egy darabon belül is) stíluseszményeit. A szürrealizmus szerelem- és halálkultuszát, egzotizmusát tárt lélekkel fogadja, ingerli rá kora is: a háborúra készülő világ, Tiso fasiszta bábállamának terrorja, s Fabry olthatatlan szerelmi szenvedélye és szakadatlan útravágyó- dása. A Rimbaud-t idéző című 1946-os kötet: Az én az valaki más (Ja je niekto iny), a vizionáló irodalmaktól tanulva törekszik érzéki-metafizikus teljességre. Szerelem, halál, múlt, jövő, bánat és öröm képeit idézi föl magában a démon metaforájával, Feneóval viaskodó poéta; az ellenfél azonban — kiderül — nem külső, a lélekben van; mibennünk: Faust és Mefisztó ugyanaz a személy, ketten egy test — egy lélek. Dante korábrázolásának bőségével Blake látomásait idéző képzetek zúdulnak ki az éjszakából, a bibliából jelenések fújtatnak elő. Feneo a sötétség kísértő szelleme, a kétely, a reménytelenség és pusztulás megszemélyesítője, a légzés kioltója, az éjjeli szivárvány, s a költő e mefisztofelészi szellemnél vendégeskedik a képzelet darócingében, nem lakoma ez tehát, hanem vezeklés, rettenetek meg-megújuló támadása. Mindenki a pusztulás agyaraira hányatik, mondja Feneo, s az arcokról fejsze éléhez csapott tőrként pattan vissza a mosoly, s mindeme szörnyűség végén, imigyen szól vala a krónikás, önmaga árnyékába tér szúnyni majd a nap. A nap, amelyet a következő metafora már szamarak-agyonrugdalta bohócként jelenít meg. Háború van. Apokalipszis. A borzalmas erejű éj lesz mindenek ura, s a föld sorsa mint lópaták alá került csigáé. Fabry első és második kötetének verseszménye itt hatványozottan irányzatossá, közkeletűbb szóval élve elkötelezetté válik. Ezt követi a Második találkozásom Feneóval szerelmet, sóvárgást, beteljesülést, nemzést, születést zengő szimfóniája, üvöltő-suttogó hangja, ha lehet ennyire képi világot zenei fogalmakkal jelezni. Az 1969-ben publikált Szellő a halál fészkei fölött (Nad hniezda- mi smrti vánok) is a halál élményét, döbbenetét írja, hogy ily módon győzelmet ve275 l
