Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - ROMÁNIAI ÍRÓK - KÖLTŐK - Herta Müller: Munkanap (kispróza) - Viorel Cacoveanu: Pótvizsga (kispróza)
— Térj a tárgyra. Ki vele, hol szorít a cipő? Röviden, tömören. Bevezetés nélkül. Tudhatod, hogy nem szeretem a nagy körítéseket. — Hosszan hörpint kávéjából. — Mint azt a pedagógiai konzíliumon leszögezték, a diáknak a pótvizsgán föl kell írnia a nevét a lap felső sarkába, aztán ezt a részt be kell hajtani, leragasztani és lepecsételni... — Pontosan — mondja az igazgató — s miután a tanár osztályozta a dolgozatot csak az iskola vezetőségének jelenlétében tépheti föl a pecsétet, hogy kiderüljön, ki írta. Így mondtam akkor is? — Igen. — Ez minisztériumi döntés, tehát be kell tartanunk. Ezzel a módszerrel ki lehet zárni a tanár részrehajlását. — ... de a rendelet... 1 — Kommentár nélkül, Páun kartárs. Mi itt nem bíráljuk a minisztériumi döntéseket, mert ez nem a feladatunk. Én mint igazgató, nem engedek meg ilyesmit. — De ... — Csak semmi de, Páunkám. Ki akarsz hozni a béketűrésből? — nagyot iszik. — Szeretnék mondani valamit, magyarázatot kérni — robbant ki a fizikatanár. — Lehetséges? — Mondjad — egyezett bele meglepetten az igazgató. — Ki akadályozza? Minden nemes, nevelőmunkánk érdekét szolgáló tanulmányi ügyet meg kell beszélnünk. De a felső rendeleteket soha. — Egyetlen pótvizsgázó gyermekem van a nyolcadikból! — Na és?! — Lepecsételem a dolgozatát, behajtom a lap szélét?... — Természetesen. Azt teszed amit a törvény előír. Világos? Dinu Páun értetlenül és még idegesebben hagyta el az igazgatói irodát. Nézi a falakat, a folyosó mennyezetét, mintha csak ott keresne valamit, amitől lecsillapodhatna. Fölmegy az emeletre, kettesével véve a lépcsőket, belép az osztályterembe. Az első padban nullásra nyírt, kicsit kancsal és félénk kisdiák várakozik, előtte fehér papír és tintatartó. A tanár rövid ideig dühösen nézi, aztán megkéri, írja föl a lap jobb sarkába a nevét. A kisdiák nagy igyekezettel kanyarítja nevének betűit. A tanár behajtja a lapszélt és leragasztja. A fiú zavartan nézi, szeme a tanárról a papírlapra, onnan a tanárra ugrál. — így kéri az oktatási osztályból küldött rendelkezés — magyarázza, és megsimogatja a kopaszra nyírt kobakot. — A nevet fölírni a lap sarkába, lehajlítani, leragasztani. Majd a titkárságon nyomok rá egy pecsétet is. Csak akkor bonthatom föl a pecsétet, ha már leosztályoztam, akkor nézhetem meg, kitől származik a dolgozat. Mikor a tanár fölírja a tételt a táblára, a kisdiák hátrafordul, értetlenül néz szét a teremben: egyedül van, ő az egyetlen vizsgázó! Ettől szeme még nagyobbra tágul, pillantása még értetlenebbé válik. A fizikatanár leül a katedrához, föllapozza a sportlapot. Átfutja, újraolvassa a futballmeccsek beszámolóit. Latolgatja a csapatok esélyeit, ki nyeri a bajnokságot, melyik fog kiesni. Észre sem veszi, mennyire elszállt az idő, mikor a kisdiák föláll és félénk hangon azt kérdi: — Akik befejezték a dolgozatukat, beadhatják és elmehetnek? 268
