Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Veno Taufer: A tartós csoda (esszé) (Gállos Orsolya fordítása)
VENO TÄUFER A tartós csoda* A világ nagyvárosaiban, a különféle, elsősorban kulturális események centrumaiban, Párizsban, Londonban, Moszkvában vagy New Yorkban járván mindig elfog az érzés, hogy valami csodából érkezem, és magam is e csoda hírnöke vagyok. Észérvekkel egyetlen külföldinek sem tudom elmagyarázni, hogy abban a világban, amelyben a történelem folyamán hatalmasabb népek is eltűntek nemzeti kultúrájukkal együtt, sőt hatalmasabb civilizációk is, miként maradhatott fenn több mint ezer éven át a maroknyi szlovénség, és miként lehet, hogy noha korán elvesztette önállóságát, kezdettől kitartóan fejlesztette a nemzeti lét valamennyi fontos alkotóelemét, mint amilyen a nyelv, az irodalom, az intézmények, a színházi, a gazdasági, a politikai élet és végül maga az államiság, amelynek kiteljesítéséért a civil társadalom most vívja utolsó, döntő csatáját. Ez valóban csoda. De hasonló csodákat vélek én felfedezni a Ljuhljtamához, Szlovéniához történeti és kulturális szempontból hasonló városokban és országokban az Adria-parti Trieszttől a lengyel Gdanskig, a Baltikumig. A Közép-Európának nevezett területen nem pusztult el egyetlen város, egyetlen nép, egyetlen nyelv és irodalom sem ebben a korban, amelyben pedig az úgynevezett európai civilizáció is felelős bizonyos nemzeti kultúrák és nyelvek eltűnéséért vagy legalábbis kóros állapotáért. Ellenkezőleg — a csoda egyre tart. És kétségkívül legbeszédesebb, legjellemzőbb példája a szlovéneké, akik egy álmos, unalmas elővárosit is aligha tennének ki az említett megalopoli- szokban. Hazánk, amely a hegyek, havasok, völgyek változatosságával viszonylag nagynak tűnhet, voltaképp alig nagyobb a legszertelenebbül elterpeszkedő világvárosnál. Alig több másfél milliónál az a nép, amely első fővárosát — a város kétszáz év múltán mítosszá tűnt — a Balaton partján alapította, a mai Magyarország területén; a poliszok elvei szerint választotta fejedelmeit, egy üres körben álló kőre ültetvén őket, mely szertartás évszázadokon át fennmaradt a mai Ausztria területén, ott, ahol a 19. században a legerősebb szlovén kulturális centrum virágzott; az első szlovén nyelvemlék, egy ritmikus prózában írott imádság ezer esztendőn át hevert felfedezésre várva egy bajor püspöki levéltárban; a nemzeti irodalom, a modem nemzettudat alapjait diaszpórában élő szlovén protestánsok rakták le a 16. században; könyveiket aztán a Biblia kivételével — ez volt a tizenhatodik nemzeti nyelvre lefordított Szentírás —, egytől egyig elégették az ellenreformáció idején. Fiai évszázadokon keresztül látogatták a külhoni egyetemeket, és lettek egyetemi tanárokká Európa univerzitásain, Bécstől Padováig; neves muzsikusai, tudósai emelték a császárság fényét, fővárosukban a közép-európai kultúra útjai keresztezték egymást. Európa egyik első filharmóniai társasága, a ljubljanai, Haydnt és Beethovent tudta tagjai között, zenekarukat Mahler dirigálta. E század elején mégsem Ljubljana, hanem az amerikai Cleveland volt a legnagyobb szlovén város, a több mint százezer szlovén lakosával, újságaival, színházával, politikai és társadalmi élettel. Az 1941. április 24-én megkezdődött náci megszállás elleni Dávid és Góliát-küzdelem négy esztendeje után a szlovén diaszpóra létezik tovább. Szlovénia két egyeteme mellett szerte a világ* Veno Täufer: szlovén költő, a Szlovén írók Egyesületének titkára, a Bethlen Gábor Alapítvány egyik 1989. évi díjazottja. Ez az írás elhangzott a Wheetland-konferencián 1988-ban, Lisszabonban. Megjelent az 1989. évi VUenica-kötetben. 257
