Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

csüli Sztálin Shakespeare-t, olvastam oroszul és szeretném még eredetiben is elolvasni.” Emlékszem még egy jellemző részletre a Gavrilával folytatott beszélgetésből. A mi időnkről beszélgettünk és ő így fejezte ki magát: „Különbözőképp bírálják, pedig a mi korunk jobb, mert nem éri az embert annyi sérelem, mint régen. Végül is mi van még az életben, ami igazán kemény? Legfeljebb a „lágerek”, azaz a büntető koncentrációs táborok, de hát az nem a legrosszabb, nem igaz?” Vállat vontam, ezt-azt hall az ember, de én nem tudok erről semmi biztosat. Igaz, abban az időben még nem volt annyi tanúságtétel és kiadvány, az Intézménynél eltöltött idő alatt szerzett tapasztalataimra pedig nem hivatkozhattam. A beszélgetés messze nem volt teljes, de épp emiatt kerülhetett rá sor. Az uzsonna, elég kellemes hangulatban, több mint két órán át tartott, bár észrevettem, hogy a vendégek már elérték a társasági semmittevés és a szolgálatról való elfeledkezés maximumát. Házigazdáink iránt nagyobb bizalmatlansággal viseltettek, kimértebbek voltak, mint velünk szemben, mert ők voltak a birtok tulajdonosai. Velünk, akik tudtunk oroszul és lévén menekültek, megszabadultunk a birtoklás szégyenbélyegétől, úgy bántak, mintha vakációjukat töltenék. Lehet, hogy ezért akaratlanul is a legjobb oldalukról akartak megmutatkozni. Gavrila Pavlovics még azt is mondta nekem egyszer-kétszer: „Önök nekünk egyszerűen honfitársaink”. Magyar házigazdáinkhoz való viszonyukban nem voltak honfitársaik, olyankor egyáltalán nem „vakációztak”, mert, mint láthatjuk majd, hivatali működésük és mostani feladataik tárgyának tartották őket.

Figyelmesen megnéztem magamnak Gavrila Pavlicsot. Rokonszenvet táplálni egy NKVD-s iránt? Igaz, nem hivatásos, de mélyen meggyőződéses, sőt, lelkes. Megfogott férfias jósága, emberi nyíltsága, és míg a százados felfuval- kodott volt, mint minden bürokrata, csak sokkal inkább tudatában volt hatalmának, Gavrila még később is, amikor láttam az irodában, éberen leste a parancsot és katonásan kihúzta magát a százados előtt, emberi volt és ezért feszélyezett. Volt (benne valami belső kontroll, amely feltehetően hiányzott a hivatásosokból, vagy tán valami kezdődő kanfliktus. De lehet, hogy a háború őt is felszabadította valahogy és nyíltabbá tette.

Milyen kedvező közeg volt az Intézmény vakációjához és az Oroszországtól való üdvös távolléthez Zala dúsan termő vidéke, ahova nemrég hatoltak be az oroszok. A búza és a kukorica hazája, amitől még a legkisebb, baromfival teli udvarok is sárgállottak, a bor és a nagy csordák hazája. Érdemes volt megfigyelni ezeket az északról jött szovjet állampolgárokat, akik szigorúbb életkörülmények közül érkeztek (kivéve azt az egy privilegizált századost), hogy bolyongtak ezen a földön, sőt, az ex offo lebecsülése elve ellenére magukban magasztalták áldásait. Ezt a talajt, nem túl mélyen, könnyű felszántani, évszázadokkal ezelőtt e vidéken nagy tavak után visszamaradt hatalmas mocsarak voltak, akkorák, hogy egykor megvédték a törökök ellen a nagykanizsai várat, a szántóföldeket már jó ideje csatornák és árkok rendszere szabdalta. Dúsan hajt a fű, egymást érik a végtelen marhacsordák. Két-három kilométerenként jól táplált gulyákat, méneseket és kondákat láthat az ember a kerítéssel nem szabdalt, csak a csatornák oldalágaival felosztott térségekben. Csak kecske nincs, a szegény ember állata, és nem is ismeri ott senki, saját szememmel láttam, mekkora szenzációt keltett a gyerekek közt, amikor feltűnt az udvaron egy kecske, amelyet messziről hajtott oda egy vándor. Nyáron a napsütötte Zala-medence felhevül és csak a kisebb magaslatokon, az egykori tópartokon lelhet az ember egy kis árnyékot. Találhatók ott gyümölcsösök, szőlőhegyek, gesztenyefák és egész jó erdők. Az élet és a táplálék bősége, gazdagsága a ma238