Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Fenyvesi Ottó: Érzékeny búcsú Sziveri Jánostól

Sziveri János sokáig elnyomott és kiközösített költő volt. Számára a magyar nyelv volt az életben maradás eszköze, az építés, a rombolás szerszáma; a kulcsok, a formák és kelepcék műhelye, a „varázsigék” öntőmintája. Ellenállhatatlanul vonzódott a pontosság felé. Kezdetben fel akarta vállalni világunk összes ellentmondását, később már csak a leglényegesebbre koncentrált; tudta, hogy a nagyon ősi és nagyon köznapi dolgok ismétlődnek: születünk, szeretünk, szenvedünk és meghalunk. Az áthatolhatatlannak tudottba, sötétségünk kiszámíthatatlan tömegébe, a tiltott zónákba igyekezett.

Sziveri Jánossal kapcsolatban sok mindenről lehetne beszélni, csupa olyasmiről, amiről most inkább hallgatni kell.

Jancsim, sírod a túlélő költészetet hirdeti. A költészetet, amely a teljes lét nyelve, a nyelvek nyelve, mely összekapcsol és elválaszt, épít és lerombol, a formáló mozgás, a világanyag jövőjének letéteményese.

Amit ezzel a szaggatott, sohase elég pontos, sohase elég szabatos, ziháló beszéddel keresünk, nem valami kísérlet, törvény, hanem egy tünemény, eleven húsba vágó fénysugár, egy hol gyógyító, hol pusztító fluidum. Puszta lélegzetvétel.

És egyetlen végpont sincs, amely megoldást adna, megnyugtatna. Semmi, csak a szűkös fájdalom, az egyre táguló tér. A költészet megalapozhatatlan csönd, amelyben csak azért is előre halad a törékeny szó, a botrányos szó, a megalázott szó, a hasznavehetetlen szó. A költészet ellenállhatatlan lendület, a mindentől elszakadt, űr roncsolta előrenyomulás.

Jancsim, derekad, nyakad, gerinced egyenesen viselted. Nagy szív, nagy lélek, nagy barát voltál. Hordoztad méltósággal a rádszabott sorsot. Nekünk, akik szoros emberi barátságban álltunk veled közel két évtizede, egyaránt fáj a barát elvesztése és munkásságod megszakadásának tudata.

Jancsim, költészeted és szellemed tovább fog élni bennünk, mert egybeköt bennünket a pannon fateknő, egybefon bennünket az örökös, a vállalt és választott vándorlás, menekülés. Egybefon bennünket a hazátlanság érzése, az, hogy idegenek vagyunk és voltunk. Sorsunk legtitkosabb, legfájdalmasabb és legértékesebb komponense ez.

Jancsim, búcsúzik tőled Vajdaság, Üjvidék, Szabadka, Becskerek, Muzs- la, Temerin, Csantavér. Búcsúzik tőled az íróegyesület, a vajdasági magyar írók, az Üj Symposion, tisztelőid, barátaid, sorstársaid és bajtársaid.

Búcsúzunk, búcsút intünk néked, a hajóra szállónak.

Jancsim, Isten veled, nyugodj békében.

201