Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Dalos Margit: Láttam az Agrárkutyákat (novella)

ajtón ki, kályhacsövön be, ajtórésen, kulcslyukon, padlásablakon, pinceszellőzőn ki-be, ki-be.

Hát egy kicsit istenkísértés volt arra járni.

Láttad az Agárkutyát? Kérdezte Jetuka. Így. Egyesszámban.

Igen. Feleltem bólintva. Többet nem is mondtam, mert akkor már a vendéglőben voltunk, és helyet kerestünk, meg székeket hoztunk, hogy mindnyájan elférjünk. Szépen összejöttünk. Mi, mind a hárman, akik tudjuk az Agárkutyákat, meg Jetuka két gyereke, akik a mi Agárkutyáinkat nem tudják ugyan, de vannak más dolgaik, amikről mi nem tudhatunk, és a szívepilepsziás nagynénink, aki a szívepilepsziáját még gyerekként kinőtte, de hogy addig mi minden történt, arról csak anyánk tudhatott, meg a Kálmán nagybácsink, nekünk ezekről a dolgokról fogalmunk sem lehet. Anyánk és Kálmán nagybácsink sírjánál voltunk, mert halottak napja van, és az egész világ az őszi virágok illóolajával van tele, és az egymást kerülgető sokaságban mindenkinek az arcába nézünk, hogy ez ki is volt régen, és összesúgunk, hogy Pfeininger Józsika éppolyan, mint az apja volt, görbe a háta, és még biceg is. És Vámbéri Muci Jetukára azt mondja, hogy olyan vagy, mintha Párizsból jöttél volna, mi meg nevetünk, hogy te meg olyan, mintha Salzburgból jöttél volna, mert valóban onnan jött, és már a szerbuszt is úgy mondja, hogy szjervusz, és sorba mindnyájunknak a nyakába borult, és amikor azt mondtuk, hogy nahát, pontosan olyan lettél, mint a nagymamád volt, igazi örömmel és szívből nevetett, és jókedvűen mondta, hogy a mellét leoperálták, mert rákja van, de egyelőre nem törődik vele, és nevetve hátrafordult a barátjához, akiről egyikünk sem tudta, hogy fiú-e vagy lány, és vidáman mondta a groszmutterről németül, amit tőlünk hallott.

Egyenruhás rendőr és karszalagos segédrendőr egymásnak integetve irányítják a forgalmat; a Mátyás király utcában van már csak hely, vagy a Kis- kőbánya utca végén, a Mátyás király utcát már Gádor utcának hívják, és úgy kivetkőzött magából, mintha mindig csak egy Gádor utca lett volna, és senki, de senki nem tudta megmondani, hogy hol keressem a Mátyás király utcát. A rendőr és a segédrendőr integetnek egymásnak és kiabálnak is, még nem begyakorlott a koreográfiájuk, elfelejtettek egyezményes jelekben megállapodni, tanácstalanul fékeznek és tolatnak az autók, és talán csak a vastag és puha krizantinszagtól van, hogy mégsem koccan és verődik semmi, magától rendeződik el a rengeteg jármű, mint a párnában a simulékony tollak, és nem lehet tudni, hogy a rendőr miért kiabál, és mit integet a segédrendőrnek.

És már jöttünk fölfelé a vendéglői lépcsőn, sorba, egymás után, a korlátot fogva, amikor a cserzett arcú mérges ember az autók közt végigkanyar- gott, mint a mozgó labirintusban, és kiabált, és a kezével hadonászott, és azt akarta, hogy menjen a sor, és ne álljon meg senki, és büntetéssel fenyegetett, hegyesen tartotta magát és határozottan, a fehér haja alatt indulatosan villogott a szeme és csattogott a szája, el kellett hinni, hogy jogos a haragja, s a korlátot fogva meglepetten álltunk, és azt suttogtuk, hogy az Agárkutya, és nyomban megijedtünk, hogy meghallja és repülnek a kövek, vagy a meredek lépcsőn utánunk szalad, de csak azt kiabálta, hogy továbbmenni, továbbmenni, mert aki megáll, azt megbüntetem tizenötezer forinttal, és miránk szegezte a szemét, és a kezével is intett, mint a rendőr, s mi meg is indultunk engedelmesen, föl, egyik lépcső a másik után, de visszanézve láttam, hogy begyakorlott a koreográfiája, int és megálljt parancsol, és közben az autók fölött mesz- sze néz, valakivel összedolgozik, úgy mint régen a kergetésekben és kődobálá194