Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Széll Kálmán: Levendel László: A humanista orvoslás (kritika)

1945 előtti korszakkal szemben — érthető szubjektivitásból is — kérlelhetetlenül kritikus, míg az utána következő időszakra vonatkozóan — ugyancsak szubjektivitásból elnézőbb. Könyvében még „56 tragédiájáról” is ír, mely „besározta a szocialista törekvéseket.” Hibáztatja az ’56 utáni politikát is. A reformereket egy helyen részben „elvteleneknek” bélyegzi, noha talán éppen ők nevezhetők elvmentőknek. Persze népünk a történelem során túl sokat szenvedett ahhoz, hogy örökös sértődöttséget vagy bosz- szúállást engedhessünk meg magunknak. Ez nem jelenti azt, hogy ne öntsünk tiszta vizet a múlt poharába. Az oly nagyon óhajtott nemzeti megbékélésnek ez egyenesen előfeltétele. Sajnos az 1945 óta kialakult rendszert általában (s nemcsak irányzataiban) kell hibáztatnunk, amely oda juttatott minket, hogy törénelmünk során talán soha nem maradtunk el úgy Nyugat-Európától, mint ma. Még a szerző által „magyar csodának” jellemzett mezőgazdasági kiugrás is szerényebb volt, mint pl. a szomszédos Ausztria mezőgazdaságának fejlődése.

A recenzornak természetesen nem lehet célja, hogy a könyv valamennyi állítását értékelje, már csak azért sem, mert számos gondolatot Levendel László is vitaindítóként vet fel. A dolog természetéből adódik az is, hogy a recenzor elsősorban nem a túlnyomó többséget kitevő egyetértő részeket, hanem általában a részben eltérő álláspontot vagy a kritikai észrevételeket boncolgatja. A szerző orvosi hitvallása eszményi. Bátran és önkritikusan feltárja az „orvos-szerepkör” buktatóit. Materialista úton is eljut az orvos—beteg viszony legnagyobb adományához és céljához, a szinte vallásos töltésű szeretethez. Nyilvánvaló azonban, hogy az általa propagált pszichoszomatikus gyógyítás sem lehet általános csodaszer. Minden betegnek csak egy „apja” lehet. Ha túl sok akad, akkor végül nem tudja, hogy kinek a gyereke. A „másfél órás beszélgetés” révén felvett kórelőzmény, mely a beteg környezeti, családi és szexuális életébe is betekintésre törekszik, voltaképpen testileg és lelkileg is pőrére vet- kőzteti a beteget, s akaratlanul is növeli annak kiszolgáltatottságát. Ami jó — sőt kívánatos — az alapellátásban, továbbá egy tbc-szanatóriumban vagy alkoholellenes klubban, az nem feltétlenül szükséges egy epizódszerű, rövid kórházi bennfekvés, vagy a szakrendelés során. A szerző által szinte túlhangsúlyozott, ám szerintem is fontos pszichoszociális gyógyítás határait éppen az teremti meg, hogy az orvos, bár ismeri az okot, önmaga többnyire nem képes tevőlegesen segíteni (pl. lakást nem tud receptre felírni). Attól tartok azonban, hogy Levendel László az általa felvázolt eszményi orvos elvárásával sokat markol. Ideális orvosa ugyanis a beteg minden testi és lelki baját magára vállaló, szakmailag képzett, érző ember, jó pszichológus, szociológus és szexológus kellene hogy legyen. (Sajnos az első kivételével az egyetemen egyiket sem tanulja!). A betegségcentrikus gyógyítást felváltó beteg-gyógyítás igényén keresztül Levendel László a pszichoszociális gyógyításon át eljut az ökológiai gyógyításig, (a krónikus légzöszervi betegségek és egyes rákféleségek sok esetben valóban környezeti ártalomra vezethetők vissza), majd a Liget-Magyarország ábrándjánál köt ki. Hangsúlyozza a beteg- (és öreg-) gondozás, továbbá a rehabilitáció szükségességét, amiben valóban még igen sok a tennivalónk. Példaképeiként Albert Schweitzert és Mahatma Gandhit idézi. Érinti a 3. világ egészségügyi gondjait, melynek legsürgetőbb kérdése a tömeges éhezés felszámolása. Végül említi az Egészségügyi Világszervezet „egészséget mindenkinek” célkitűzéseit, s a megvalósítás hazai lehetőségeit. (A program egy része már 1995-ös határidejű!). Sajnálatos, hogy a szerző programja is néha általános. Kevés benne a konkrétum, és a „hogyan”?

Levendel László könyve sok tekintetben szintetizáló életműnek tűnik. Mindent el akar mondani és össze akar tömöríteni. Ebből adódik néhány aránytalanság is. (Nem illik a könyvbe — bár szép — a magyar zsidó orvosokról írt fejezet.) Az objektív elemzéseken túl gyakran váltják fel szubjektív megítélések. Amennyire értékesek azonban a könyvben a szubjektív élmények az orvoslás vonatkozásában, annál zavaróbbak ezek az objektív analízis során. Nem teljesen érthető, hogy a történelmi ösz- szefüggések miért a könyv végefelé kerültek közlésre. A munka szerkezete és felépítése sajátos, mondanivalója kissé szétfolyó. Egy-egy témába ismételten belekezd, többször körüljárja, majd a félbehagyott témát később ismétli ill. folytatja. Ez megnehezíti a mondanivaló fejlődésének követését. Mindez sokszor inkább kandalló melletti beszélgetéshez (vagy monologizáláshoz) hasonlítható.

188