Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Széll Kálmán: Levendel László: A humanista orvoslás (kritika)
's SZÉLL KÁLMÁN Levendel László: A humanista orvoslás Az országszerte ismert kitűnő orvos és neves közíró egy újabb kötettel lepte meg a hazai olvasóközönséget. A könyv címe jogosan veti fel a kérdést, hogy vajon szabad-e humanista gyógyításról beszélni akkor, amikor elvileg nem képzelhető el antihu- mánus orvoslás. De az olvasó hamar belátja, hogy a mai gyógyítás valóban egyre inkább „hivatalnokivá” torzul, ami ha nem is antihumánus, de egyfajta elembertele- nedési folyamatot tükröz, önmagában szomorú azonban, hogy 40 év „szocialista egészségügye” után a humanitás igényével kell a nyilvánosság előtt fellépni. A recenzornak nehéz dolga van, amikor egy ilyen, szinte minden részkérdésre kiterjedő, átfogó munkát méltat, hisz a megítélésben alig van helye a sommás általánosításoknak, legfeljebb az őt megragadó, és az olvasót is érintő néhány színfolt felvázolására vállalkozhat. A „humanista orvoslás” voltaképpen egy, az egészségügyi ellátás kérdéseit kritikusan boncolgató, számos javaslatot tartalmazó, analizáló-szintetizáló munka, melyben a szerző nemcsak bírál és javasol, de szövetségeseket is keres magának a gondok megoldására. Az írásból őszinte jobbítani-akarás és magyarságtudat árad. Levendel László a kortárs felelős aggodalmával kritikusan veti fel az egyes kérdéseket és keresi a jelen zsákutcából kivezető utat. A könyv alapos elemző munkára épül, melyben a szerző a hazai egészségügyi, szociológiai és közgazdasági irodalomra, továbbá saját korábbi munkáira támaszkodik, de feltárja a történelmi összefüggéseket is. A könyv stílusa csiszolt, gördülékeny, mondanivalója a magyar egészségügyi, „szakmapolitikai” irodalom legnemesebb hagyományaira épül. Levendel László könyvében bonckése alá vette az egészségügyi ellátás minden összefüggését. Problémafelvetése reális, ám nem mentes egyes kérdések túlzott dramatizálásától sem. Előbbi a kibontakozás feltétele, utóbbi viszont hozzájárul az egészségügy és a lakosság napjainkban észlelhető bizalmi válságának mélyítéséhez. A könyv szándékának egyik paradoxona talán éppen az, hogy a széles olvasóközönség elé tárt írás akaratlanul is hozzájárul az orvos és beteg kapcsolatának sokat bírált válságához, mert az előítéletekkel bíró vagy csalódott betegnek a kritika további megerősítést nyújt, és még abban a betegben is megingathatja az orvosba (egészségügyi ellátásba) vetett bizalmat, akiben addig az zavartalan volt. Éppen ezért kétélű az egészségügy „szennyesének” nyilvános kiteregetése. Igaz, ennek joga a glasznoszty szellemében nem vitatható, s az sem kétséges, hogy a hiányosságok feltárása nélkül nincs kibontakozás. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyökeres változások nem az olvasóktól (betegektől) várhatók, s hogy e fehérneműt nemcsak — sőt főleg nem! — az egészségügy tette szennyessé. Az is kétségtelen, hogy az egészségügyi ellátás szinte az egész világon válságban van, s a magyar egészségügy nem is olyan rossz, mint amilyen a tervezési és költségvetési hiányosságok alapján lehetne. A dolog természetéből adódóan hibátlan ellátási rendszer jelenleg nincs is! Ez természetesen nem lehet mentség a mind tökéletesebb ellátás mgvalósításának keresésében. Csakhogy éppen a mai pénzszűkében nem látható a kibontakozás horizontja. Bizonyos tehát, hogy még jóidéig kompromisszumokkal, vagy szükségmegoldásokkal tudjuk csak az egészség- ügyi ellátást biztosítani. Az orvos—beteg egyre inkább futó kapcsolatát valóban emberibb és szélesebb területre kellene kiszélesíteni. Ezt azonban nehezíti az, hogy ma egyre több orvossal kell a betegnek kapcsolatot teremtenie, s ezeknek zöme alkalomszerű. Kiemelkedő szerepet kellene játszania tehát az alapellátás orvosának, aki szintetizáló szerepével, a beteg környezetének ismeretével, kellő érdekeltség esetén valóban kulcsszerepet 186
