Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Gál Ferenc: Radnóti Sándor: Mi az, hogy beszélgetés? (kritika)
ben — nem tudjuk. Egy szöveg áll előttünk, de hogy egyes elemei és egésze mennyiben jeHemezhetők a mit? (tartalom) illetve a hogyan? (magfonmáltság) felől közelítő kérdésekkel és az ezekre adott válaszokkal — nos, ez a befogadás során bizonytalan. Radnóti Sándor, aki a mű komplex vizsgálatára tesz kísérletet, így ír: „Abban a hol könnyű játékban, hol komoly erőfeszítésben, hogy saját világlátásomba befogadjam egy mű megformált világlátását, bizton számíthatok a formát — még a leghermetikusabbat is — konstituáló és mozgató szándékra, hogy befogadtassék.” Ez nem (feltétlenül) jelent többet annál, hogy a mű tartalmaz valamit egy hagyományos formakoncepcióból és/vagy világlátásból. Ez a valami az, ami alapján — elfogadva a mű puszta léte által felkínált beszélgetést — az első kérdés egyáltalán feltehető. Tudva, hogy az indulást lehetővé tevő konszenzus a maga egészében az adott műre már érvénytelen — minél jelentősebb alkotásról van szó annál inkább. A hermeneu- tikai beszélgetés a konszenzus elemeitől halad az új felé. A végső feladat „a mű egyszeri voltát, újdonságát megérteni és interpretálni, a szó legmélyebb és legeredetibb értelmében vett valóságtartalmát, azaz formáját.” Ennek feltétele a világképelemzés, hiszen ugyanaz az elem különböző művekben képes — sőt kénytelen — teljesen más funkciót betölteni, az írói világlátásból következő beállítások, formai-technikai fogások szerint. Ezért, hogy maga a forma is közvetlenül minősíti a szerzőt legalább mint művészt, mint intellektust, sőt akár erkölcsileg is. Maga a mű pedig történetbölcseleti ítéletként áll előttünk, hogy itt és most lehetett egy bizonyos módon látni a világot. A.megkerülhetetlen kérdés: az adott mű világlátása vajon érvényes-e? A válasz részben a műnek a hagyományhoz való viszonyán alapul, részben megadja azt. E nézőpontból a művek újszerűsége kulcsfontosságú, s általános érvényű a megállapítás, hogy a technikailag mégoly virtuóz követés sem lehet esztétikailag jelentős — amennyiben valóban nem több egyszerű átvételnél. Ez nem a hagyománnyal való élés, hanem visszaélés, ahogy a kizárólag e szempontból tárgyalt — és így sarkítottan bemutatott — Juhász Ferenc költészete. Mintegy az ő mítoszkezelésének kontrasztja Csanádi Imre, Kiss Anna, Oravecz Imre „kis-mitológiája”. Az, hogy egy hagyományos ábrázolásmódot hogyan avathat korszerűvé jellegzetes tartalmainak, hatásmechanizmusainak defor- málása, sőt nivellálása. Ahogy Esterházy Péter Fuharosok című regényében is a mítosz eredeti kereteinek gyöngítésével valósul meg a műfajnak a mai kor témáira való hangszerelése. Az irodalomtörténeti, hatástörténeti alapozás maguknak a tanulmányoknak is dialógus-formát ad. Külsőleg is: a mottók, idézetek a párbeszéd el- és folytonos újrakezdését biztosítják. De jóval fontosabb ennél az írások mélyrétege, mű és hagyomány az olvasó számára kihangsúlyozott beszélgetése, a létrejövő horizontösszeolvadás megér(te)tése. Hogyan hat a régi az újra, sőt a Szentkuthy-elemzésben — felelevenítve a T. S. Eliot-i gondolatot —, hogyan módosítja az új a régit. Olyasvalami érvényesül itt a tanulmányok alapszövetében, amit inkább regények kapcsán szokás tárgyalni: az idő. Természetesen nem is mint regényidő, hanem annak a megszakítás nélkül zajló beszélgetésnek tartamaként, melyet irodalomnak neveznek. Ebben író és olvasó, ha másmás szinten is, hasonló helyzetű. Nemes Nagy Ágnes pontos kifejezésével — egy okkal több, hogy a könyvnek a költőnőről szóló írása is ezt a címet kapta — ez a helyzet: Között. Középutasság jellemzi Radnóti Sándor módszereit is. Párhuzamosan érvényesít szociologikus és formális szempontokat, élményforma és technikai 173
