Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Gál Ferenc: Radnóti Sándor: Mi az, hogy beszélgetés? (kritika)
GÁL FERENC Radnóti Sándor: Mi az, hogy beszélgetés? Jézus kinyilatkoztatására: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról”, Pilátus így felelt: „Micsoda az igazság?” E válasz és az ezt lehetővé, sőt szükségszerűvé tevő magatartás jellemzi Radnóti Sándor válogatott irodalmi tanulmányait (a kritika meghatározást az elterjedt szóhasználat miatt gyöngítőnek érzem). Fontos, hogy ia most irodalmi szövegeknek feltett kérdés nem (elsődlegesen) esztétikai alapozottságú, irányultságú. Legalább ennyire lényeges, hogy messze esik attól a — sokkal gyakoribb — kérdéstől, hogy „Mi az igazság?” Utóbbi, többnyire konkrét eset kapcsán, valamely meghatározható és meghatározandó tényt, elérhető pontszerűséget feltételez. A két kérdésfeltevés gyökeresen eltérő szellemi beállítódást jelöl, a világhoz való odafordulás két lehetséges alapmagatartását. A megismerés választható — bár nem egyenrangú — mikéntjeit, aszerint, hogy „az igazság a logos, akár mint isten hússá vált igéje, egyfia, akár mint világegész, világtörvény. Vagy pedig az igazság kérdés és feladat, amelynek semmilyen előzetes garanciája nincs, csak előzetes feltétele, az a beállítottság, amely kérdezi, és szabadon kérdezi, hogy mi az igazság?” Utóbbi — Radnóti Sándor által is képviselt — magatartás, azzal, hogy kimondja, a gondolkodásban sem létezhet fölöttünk semmilyen abszolút (külső) hatalom, középpontba, egyben állandósított döntési kényszer elé állítja az egyént. Mindez — e tájon — 1977-ben (a kérdést egzaktan leginkább megfogalmazó Sinkó-írás keletkezésének idején) a napi politika, a publicisztika szintjén is radikális tett volt. Mára a helyzet változott, e gondolkodásmód fontossága azonban nem csökkent. Éppen csak jelentőségének mikéntje, miértje más. Ma, az „új” információk kásahegyének korszakában a világfilozófiai magyarázat igénye az, ami őrzi e könyv radikalitását — egy többnyire (és jobb esetben) íényközlésre szorítkozó szellemi környezetben. Nyomatékosítja például az igényt, melyről az említett környezet oly gyakran nem vesz tudomást: az egyén számára biztosított szabadság kikerülhetetlenül életvitel-beli, erkölcsi megkötéseket—felelősséget jelent. A szellemi élet, a gondolkodás demokratizmusa a választás etikai aktusának kötelező voltával is együttjár. Ugyanak- kor az autoritás alól kivont Személyiség — a hagyományos közösségek és világképek felbomlása utáni időszakban — egyfajta vákuumba kerül. Ennek horizontján Heidegger szerint egyetlen eleve adott, fix pont jelölhető ki: a halál. A /elismert végesség autentikus léttel való megélésének egyedüli lehetősége pedig a megismerésre való tudatos és folytonos törekvés. Kizárólag ez lehet az említett vákuum felszámolásának útja. S ha Radnóti Sándor nem is jellemezhető a heideggeri irracionalizmussal, a megismerésre megértésre való felfokozott törekvés oka a két gondolkodásmód mélyrétegeiben — úgy sejtem — valahol megegyezik. Világfilozófiai beállítódás és egyéni problematika együttállásának az irodalom természetes közege. Benne a lét, s a róla való gondolkodás legáltaláno171
