Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kabdebó Lóránt: Kozmikus bukolika (esszé)
je) könyvében jelzi a versek átértelmezhetőségét a ciklus-szerkezetváltás hatására: itt egyesülnek a szerelemről legfontosabbat elmondó versek. A varázslatos kinyílás fokozatai) helyett itt elsődlegesen a szerelem ontológiája válik nyilvánvalóvá. Ahogy a Fairy Springben az „Amor mondja” kezdetű prózaversek adják a „távlatot”, most a versek együttese szövi önmagából ezt az egyszerre „jelenetet” és „metafizikus tapasztalatot”. Az élet teljes ívét és az ember kozmikus elhelyezkedését. A vers így egyszerre lesz a testi szerelem érésének, átélésének és múlandóságának konkrét megjelenítése és emlékműve. Imádottamban alszom, magzata és halottja. Az együvétartozás friss öröme fogja keretbe a kezdet és a vég, az alfa és az omega jelzését. A létezés alapvető lényegéről vall ezzel a kerettel a költő. Mint ahogy tette valaha egy természeti folyamatot idézve korábban Szabó Lőrinc. Nézd, útra készül a piciny szulák ... Ember, ne félj, te vagy minden ősöd és unokád! írta ezt Szabó Lőrinc a személyes létezése delelőjén, 38 évesen, az idősödő írónak, Móricznak ajánlott versében. Weöres a 10 vers a szerelemről ciklus összeállításakor összegező személyes „alkonyi” létállapotban ezt a Szabó Lőrinc-i megosztottságot (deli férfi — búcsúzó öreg) már egyesíti. Egyszerre idézi az élményt, éli át az emberi sors ívét és búcsúzik — imádságos glóriába fogva — a testi gyönyört is magában foglaló létezéstől. Mintha — bocsánat egy kiállításélményre utalásért, a kultúrtörténeti aktualizálásért: — Salvador Dali csodálatos fiatal aktja előterében felrévedő bölcs öreg elefántot látnánk. így búcsúzik Weöres is, fenséges derűvel és közben újrakezdi az életet. A történet időbeli, melyen átsüt az időtlen lényeg. Mert ebben a költői világban egyszerre van jelen a folyamat, a tett és annak „égi mása”. Egyszerre bukolikus történet (antik mezben biedermeyer idill), Emío-beli izzó szeretkezés és metafizikus eszmélkedés. Bukolika — kozmikus erőtérben. * Amikor úgy tűnt fel, hogy a nagy Nyugat-korszak lezárult, 1947-ben egy akkor induló ifjú költő, Lakatos István stíluskorszakról álmodozott, egyetlen gesztussal egybefogta az őt (és őket) megelőző nemzedékeket. Egységesnek látta az Adytól Weöresig ívelő „stíluskorszakot”. Szokatlan, mégis figyelmeztető szemléletmód. Általában a különbségeket szoktuk hangsúlyozni. Magam is jobbára inkább azt tudom, mi választja el mondjuk Szabó Lőrinctől Weörest. Mégis most, egyetlen — bár lényeges motívumban — összefogtam őket. Miért ne mehetnénk tovább! Akárcsak egyetlen ötlet erejéig! íme: Ady és Weöres. Szabó Lőrinccel a búcsúzás bölcs érzékelése rímeltette össze, Adyval éppen ellenkezőleg: a kinyílás hajszáktól, szerepektől megszabaduló kozmikus bukolikája. Az első igazi Ady-kötet, az Űj versek első verse (A mi gyermekünk) mintha éppen az Antik ecloga Weöresét idézné meg. Ha jönnek az új istenek, Ha jönnek a nem sejtett órák, Valamikor, valamikor, Kipattannak a tubarózsák S elcsattan hosszú csoda-csók. 149
